Minden napra egy könyv

Johannsen: A pontlövész

La Fayette 2.

2019. július 07. - BBerni86

Családot egyesítős, háborús, romantikus, ígéretet betartós, kosztümös.

A kisfiú hároméves, az ifjú Lescure gróf viszi haza a testvéréhez és barátokhoz. Kimentette a vérgőzös Párizsból, elrejti a saját neve alatt. Guillaume itt lel otthonra, és nem is sejti, hogy más a neve, származásának bizonyítéka a_pontlovesz.jpgis a birtokon lett elrejtve. Még kisfiú, amikor elveszti nevelőapját és a vidéken elkeveredett gyermek keresztülmegy a háború borzalmain. Egy ígéret köti már ekkor is a lelkét: meg kell bosszulnia a királyt. Ám a nehézségek mellé mindig érkezik egy-egy segítő, jó barát, akivel összekapaszkodva túl lehet élni, akivel tud küzdeni. Nem is sejti, hogy az igazi apja milyen erőkkel kutat utána. Hogy vár rá az igazi neve, öröksége és egy nagy szerelem, amely szebbé teszi majd az életét. Hogy a gyerekkori ígéret egy olyan ember mellé sodorja, aki Európa történelmét írja: Napóleon.

Végre megérkezett Izolde Johannsen duológiájának második kötete! Az első részt nagyon szerettem, és egy olyan ponton lett vége, hogy nagyon akartam a folytatást. Itt van, tetszett ez is, így most szélesen mosolygok, miközben ezeket a sorokat írom nektek.

Amit azonban hamar tisztázni kell: ugyan ez a La Fayette duológia második kötete, nagyon más, mint az első rész volt. Elsőnek bizonyára az fog feltűnni, hogy már nem a francia márki van az események középpontjában. A cselekmény mellékszereplőjévé vált, amit magyaráz a történelem alakulása. Az ő életének nagy eseményei, amiért emlékszik rá az utókor, azt már megcselekedte az első kötetben. Már idősebb, a történet elején ráadásul fogságban is tartják. Ahhoz, hogy a kor megelevenedhessen köröttünk, másik főszereplő kellett. Azért velünk marad ő is, mellékszereplőként. Megtudhatjuk, mi történt még vele és a családjával.

Felmerülhet az a kérdés is, ha nem ő a főhős, miért nem az első kötet másik főszereplője, Szalma Jason veszi át a helyét? Részben megtörténik. Jason, vagy lord Edward, kiemeltebb helyre kerül, mint a márki. Ő az, akinek most nagy megoldatlan ügye van. A fiát kell megtalálnia. Ő az, aki segítő angyalként Gilbert és családja mellett áll a nehéz időkben. Ám az is ő, aki belerokkant a korábban történtekbe. Ha nem is lett nyomorék, félig lebénult, és az egészségéért is küzdenie kell. Elvesztette az élete nagy szerelmét is. Ő már nem az a karakter, aki egy romantikus kalandregény hőse lehet.

Így eljutottunk az új generációhoz, új lehetőségekhez. Olvasóként mi végig tudjuk, hogy Guillaume igazából az elveszett Jacques. Az ő személye így egyben jelenti a kapcsolatot az új világgal és az első kötet szereplőivel. Szimpatikus karakter, sok tekintetben kifejezetten hősies és vannak jó tulajdonságai is bőven. Mivel gyerekként sokat szenvedett, a szimpátia is hamar kialakul felé. Ő az a romantikus hős, aki köré a cselekmény épülhet. Bírtam, drukkoltam neki végig, de egy-egy ponton azért elgondolkoztam a karakter kapcsán. Az jó, hogy nem csak jó tulajdonságai vannak, mert így hitelesebb. Messze nem olyan csibész, mint az apja volt, de egyes dolgait még emésztem. Aki olyan lángolóan szerelmes tud lenni egy nőbe, ahogy ő a későbbi feleségébe, akit szexuálisan molesztáltak gyerekként, az hogy képes férfiakat is elcsábítani a bosszúja érdekében? Nekem abszolút nem tűnt biszexuális figurának, amikor fiatal katonaként is hódításai voltak, nőkkel került intim viszonyba, nem férfiakkal. Ha csupán érdekből megy bele egy ilyen viszonyba, az engem taszít. Nem is értem, ő hogy nem undorodott ettől sokkal jobban. Azt sokkal könnyebben megemésztettem, ahogy gyilkolni is kész volt a céljáért, vagy semmi részvétet nem mutatott egy kihasznált ember bukásakor. A kegyetlenség pszichikailag nekem belefért a profiljába, a férfi szerető – viszony nem. (Igaz, van ott egy olyan információ, aminek később jelentősége lesz, de azért nem érte meg ezzel lehúzni a szememben Guillaume jellemét.)

A regény női alakjai a romantikus kalandregényekből ismerősek lehetnek. Hősiesek, önfeláldozóak, nagy küzdők a családjukért. Lafayette – a más írásmód története is a kötetben – felesége, Adrienne, és Octavie, a férfiaknál egyszerűbb karakterek. Egy-egy ponton megvillannak a cselekményben, de aztán csak a biztos révet jelentik, ahova a férfiak megtérhetnek. Ezt is sajnálom kicsit, mert pl. Octavie vadócsága a megismerésekor valami pluszt is előrevetített a kapcsán, de aztán megmaradt az alakja olyan feleségnek, akihez haza akar térni a férje. Azért nem fáj a szívem, hogy a szerelmi szál nem jobban kibontott – szerintem kaptunk pont annyit, amennyi kellett egy hasonló felépítésű regényben. De azt sajnálom, hogy a női oldal ennyire elhal. Igyekszem ezt annak betudni, hogy a nő feladata akkoriban a család volt, amit ezek a nők meg is teremtenek.

A mellékalakok között vannak történelmi személyiségek is. A számomra legizgalmasabb Napóleon alakja volt. Nem fénykorában, hanem Szent Ilonán. Ahogy az emberi esendőség ellenére is egy nagy ember rajza marad, tetszett. Azon még gondolkozom, a megítélésével mennyire tudok egyetérteni. Nemzeti hős vagy az a gyilkos sárkány, akinek a rojalisták látták? A katonai zsenijét nem vitatja itt sem senki. A császárságot annál jobban. Az pozitív, hogy a szereplők állást foglalnak, de a szerző nem. Van terünk kialakítani a saját véleményünk. Én semmivel nem látom rosszabbnak az ő rendszerét, mint a királyi ház örökletes uralmát. Napóleon legalább a zsenijével szerezte a címét, míg a Bourbon-ház kitermelt nem egy alkalmatlan uralkodót, akiknek a vérük jelentette a trónigényük. Az, hogy a nagy katonai zsenik, a történelem nagy hódítói, jók vagy rosszak (Napóleon, Nagy Sándor, Julius Caesar)? Egyesek szemében hősök, másokéban az emberiség zsarnokai.

De kiemelném még Latouche-Treville alakját is, és vele a császári flottát. Ki tudja, hogy alakult volna a történelem, ha Napóleon olyan hű, szakértő vezetőket tud maga mellett a tengeren, mint amit ő képviselt a szárazföldön…

Ez a kötet másként áll a történelemhez is, mint a duológia első fele. Guillaume köré épült cselekményt inkább éreztem történelmi kalandregénynek. (Jókai, Hugo öröksége, hősies jellemek, kalandos fordulatok, pörgő cselekmény.) A fiú útja a kiemelten fontos, az ő bosszúja és története, aminek a történelem adja a hátteret. Tele van izgalmas adalékokkal a kötet, pl. a flotta, de ezek be vannak építve Guillaume életútjába. Adalékok. Ezzel nem is volt bajom, szeretem, ha a cselekmény pörög. Azt viszont utáltam, amikor nem vagyunk ott az eseményeknél, de a történethez nem árt ismerni tényeket, és ezért az olvasóknak valahogy át kell adni az ismereteket – és az írónő ilyenkor beszéltet két szereplőt. Erőltetettek az ilyen társalgások, mert abszolút kiéreztem belőlük, hogy a cselekményt és a karaktereket nem szolgálják, mindössze engem, mint olvasót akarnak informálni vele.

Amit még kiemelnék, hogy most vannak roppant megrázó jelenetek. A háború szörnyűségeit ennyire testközelbe hozni, és átéreztetni… érzelmileg nagyon eltalált vele, megrázó lett.

Az 1. részben a király halála, most az érte való bosszú a küldetés. Mások, de összetartoznak. Lehet olvasni az első rész ismerete nélkül is, de úgy az igazi, ha mindkettőt elolvassátok!

 

Johannsen: A pontlövész – Mint történelmi kaland: 85% olvasmányos, kalandos, hiteles történelmi háttérben elhelyezve.

Szubjektíven: 90% szerettem az új fő karaktert, adott pluszt történelemből, és izgalmas is.

A bejegyzés trackback címe:

https://regenyvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr1814930176

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.