Kamaszos, rejtélyes eseményes, baráti társaságos.

Mikey nem hős. Tudja ezt magáról, és nem is akarna a hősök közé tartozni, akiket a barátaikkal maguk közt csak indie srácoknak neveznek. Könnyű őket megismerni: ők azok a helyes, különös nevű jó fejek, akik időnként megmentik a világot, és közben páran el is hullnak közülük. Mikey kényszerbetegséggel küzd, reménytelenül szerelmes a nővére legjobb barátnőjébe, és csak túl akar esni az érettségin. Pedig valami zajlik köröttük: az indie srácok sorban halnak meg, időnként különös fények cikáznak. A felnőttek azonban úgy tesznek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Mintha nem tudnák a saját kamaszkorukból, hogy a természetfeletti létezik és lecsap időnként, és csak az indie srácok próbálják megállítani a szörnyűségeket. Mikey is inkább a maga dolgával foglalkozik.

Két szemlélettel tudnék ehhez a regényhez viszonyulni. Az egyikben dicsérem, a másikban kiakadok, és nagyon nem szeretem. Dobjak fel érmét, melyikkel kezdjem?

Talán jobb, ha azzal kezdem, amit nem szerettem. Végig úgy éreztem, hogy kimaradok valamiből. Az igazi kaland nem azon a szálon van, ahol a regény főszereplői mozognak. Az indie srácok közben feltűnnek, tesznek pár megjegyzést, amiből lehet sejteni, hogy nekik milyen feladattal kell megbirkózni. Azt vettem észre magamon, azt a történetet sokkal szívesebben olvasnám, mint a hétköznapi halandókét.

Mert, ha lehántjuk a természetfeletti leplet a történetről, ez a történet akkor is működne ugyanígy, csak Mikey legjobb haverja más képességet rejtegetne, lehetne nagyon jó valami másban, valamiben, aminek nincs köze a mágiához. De, ami az igazi lényeg itt, a magunkért való küzdelem, a barátok és a család, a saját életünk megélése, ahhoz nem kellenek természetfeletti lények. Még akkor sem, ha nem akkora kaland arról olvasni, hogy a félős fiú végre szerelmet vall a szerinte nagyon menő lánynak, mint lenne egy más dimenzió gyilkos lényeivel való szembenézés.

Mondhatni, tulajdonképpen az a regény erőssége, amit gyengeségének is éreztem. Hiszen én szívesebben olvastam volna a világmentő, fantasy kalandot, mint a hétköznapi srácok önkeresési és szerelmi ügyeit. Ugyanakkor ez a regény pont azt emeli ki, hogy nem kellenek világmentő nagy kalandok, hogy az életed értékes legyen. Ugyanolyan fontosak és kalandosak azok a harcok is, melyeket a mindennapokban kell megvívni. Mihez kell nagyobb bátorság: szembeszállni egy szörnyeteggel, vagy megmondani a kiszemelt lánynak, hogy szerelmes vagy belé? Mikey számára a kettő teljesen egy kategória, így az olvasónak is.

Kissé gondom volt azzal, hogy kedveljem a szereplőket. Ugyan Ness kever humort is a történésekbe, és vannak jópofa ötletei, akkor is, nem tudom, miért kellene a szívemhez nőnie bármelyik karakternek is. Próbálja őket árnyalni Ness, de végső soron minden ahhoz a felfedezéshez vezet, amit fentebb már kifejtettem: semmi baj az átlagos élettel, a mindennapok harcai is vannak olyan kemények, mint a nagy fantasy csaták.

Ness nem véletlenül ifjúsági sikerszerző, az valahol pazar, hogy a háttérben ott egy teljesen más sztori, miközben a más történetek mellékszereplői itt most főszerepet kapnak azzal a kis hozzájárulásukkal a nagy egészhez. Volt egy olyan DC sorozat, ami nagyon hasonló ötlettel játszott el, csak ott erősebb volt a komédia jelleg, és inkább munkahelyi komédia volt, nem kamaszok önfelfedezése.

Azért volt valami benne, ami kifejezetten érett ábrázolást kapott. Ness nem írt rózsaszín happy endet, és az egyik legjobb kamasz szerelem zárást adta a főszereplőjének.

Tipikusan az a regény, amit intellektuálisan tudok értékelni. Jó ötlet az alapja, van mondanivalója. Csak éppen azt a kalandosabb verziót inkább olvastam volna…

Ness: Mi, hétköznapi halandók - Mint fantasy: 75% egy csavarral kifordítja a kliséket, és ifjúsági tartalommal fantasy féle is.

Szubjektíven: 55% az a pláne, hogy ez nem a hősök története. De a hősök érdekelnének…