Háborús, mágikus, keleti, trónért küzdő.

A látszat csalóka – a lázadók ügye veszettnek tűnik. A herceg halott, sokakat kivégeztek és fogságba ejtettek. A szabadon levőket pedig egy égő városba zártak, ahonnan nincs menekvés. Amani és a társai azonban tudják, hogy nem Ahmed vesztette el a fejét a kivégzésen, az alakváltójuk átvette a helyét, és a herceg most a foglyokkal van. Ki kell szabadítaniuk, majd meg kell szerezniük a trónt. Első lépésben maguknak kell kiutat találni, és a hercegnő foglyul ejtésével válaszokhoz is jutnak. Miközben mágikus csapdából szabadulnak, misztikus erőkkel és evilági hatalmakkal szövetkeznek, Amani szembenéz a végzetével. A dzsinnekkel alkudni soha nem olcsó, és neki sok a vesztenivalója. Jin a szerelme, Ahmed a hercege, a vére révén egy hatalmas dzsinn lánya – legenda kezdődhet velük, ha megélik.

Egy trilógia záródarabja, és ez olyan történet, amikor kell ismerni az előzményeket. Hamilton ugyan úgy írta meg, főleg az első fejezeteket, hogy tele van utalásokkal a korábbiakra – ez azonban csak annak lesz mankó, akinek megvannak az emlékei, amit ezekkel elő lehet hívni ezekkel a kis emlékeztetőkkel. Vagyis, ne ezzel a kötettel kezd, inkább zárd a sorozatot!

A cselekmény különben ötletesen alakul, nem csak a nagy leszámolás és más semmi. A történet folytatólagos, értelmes kalandokba keverednek még bele a szereplők. Van veszély, dráma és a magánéleti szálakat is el lehet rendezni a végső nagy csata előtt.

Kár, hogy a világát már nem bővíti. Némi kaland, némi hősi halál és a végjáték.

Azon látszik, hogy ez elsősorban ifjúsági regény, hogy nem a mágián vagy a kalandokon van a hangsúly, hanem a főszereplő döntésein. Olyan szempontból tipikus YA hősnő, hogy nem kérte a nagy felelősséget, sem a különleges erejét, mégis rajta dől el, hogyan folytatódik a világuk sorsa. Sokat gyötrődik is, mert felismeri magában, hogy bár változott a kezdetek óta, már sokkal inkább másokért él, mint korábban, de még mindig önző döntésekre hajlik. Már tudja, kiket szeret, és őket akkor sem tudja feláldozni, ha ezzel a nagy célhoz jutna közelebb. De ezért lehet vele azonosulni – színesebb így a karakter. Ahmed, aki mindig másokért küzd, sokkal egyszínűbb, kiszámíthatóbb és unalmasabb azért, mert ő a jó herceg megtestesítője, aki a népéért és a céljukért él-hal.

Ifjúsági, kellenek az érzelmek és a nagy lelki körkép, meg is kapjuk. Azért azt sajnálom, hogy Hamilton a csata jelenetekkel nem boldogul. Noha ez a nagy háborús kötet, legfeljebb egy-egy mágikus húzás bemutatása megy neki. Se a csaták, se a harcok nem jelennek meg a kötetben. A döntő csatából se látunk szinte semmit – a főszereplő pár el van küldve egy dzsinnes kitérőre. El is vagyok keseredve, hogy Kuang vagy Lyons milyen jeleneteket komponál, itt meg az Alkonyat stílusában nem látjuk a lényeget.

Amit azonban szerettem: a játékos szerkezetet. Alapvetően fogja a legendákat, amelyek majd róluk születnek, és azoknak tárja fel az eredeti történetét. Megmutatja, hogy mi az igaz, és milyen mese született ebből. Az ilyen technika mindig is tetszett nekem, itt is élvezettel olvastam, hogy mesében milyenek lettek ezek a sztorik. Még ha az vesz is el az értékükből, hogy már tudni, ki a narrátor és így nem kell aggódni, ő túléli-e.

Könnyen is olvasható, nagyon olvasóbarát és követhető a szöveg. Irodalmi értéket ugyan nem képvisel, de az nem is cél. Érzékletes, érzelmeket átadó, és nem trágár.
Összességében kellemes véget kapott a történet, szépen zár és nem lett se túlírt, se nyálas.

Hamilton: A vég hősnője – Mint YA fantasy: 75% korrekt zárás, értelmesen továbbvitt történettel és sok érzelemmel.

Szubjektíven: 70% nagy háborúhoz képest inkább személyes történet, nem lett epikus.