Fülszöveg: 

Az még csak hagyján, hogy ezernyi szobájában gépemberek százai járnak föl-alá, pörögnek, zakatolnak, táncolnak a mindenhova bekúszó köd szivárványszínű ragyogásában, vagy hogy az óriási villa játékkészítő tulajdonosának magányra ítélt feleségét senki nem láthatta már húsz esztendeje. Ám időnként sűrű feketeség szüremkedik ki az ablakok résein át, s ölt rémisztő alakot – hogy aztán újabb és újabb haláleset adjon okot a találgatásoknak: vajon milyen szörnyű titkot rejtenek az erdőn túli palota termei? Vagy egyenesen: miféle szörnyeteget?
Irène és Ismaël 1937 augusztusának végén a normandiai partvidék kék-öbölbeli idilljében, szerelmi egymásra találásuk hajnalán még csak nem is sejtik, miféle borzalmakat tartogat számukra a nyár utolsó teliholdjának éjszakája, amikor nyomozni kezdenek egy feltételezett gyilkosság tettese után, s behatolnak a zseniális játékgyáros-feltaláló labirintusszerű, árnyakkal teli birodalmába.

Szerintem: 

A sorozat záró darabja, és ehhez is tartozik előhang. Van benne egy mondat, amit kiemelnék: a Szeptemberi fényekben igyekezett Zafón tökéletesíteni pár dolgot a Köd Hercege után. Vagyis, ebben az ifjúsági, misztikus és némileg horror történetben bőven kereshető a regények között egyező vonás, és a más szereplők, téma ellenére is sorozatot tudnak alkotni.

Mik is ezek az egyező elemek? A XX. század eleje, mint a cselekmény ideje. Nem történelmi regény, de a misztikum és a cselekmény ebbe a korszakba jobban illik, mint a regény keletkezési korába. A Szeptemberi fények cselekményébe bele lett ágyazva a II. világháború és a leginkább ebben van benne a korhangulat. Irene záró levele, amelyben beszámol az utóbbi évekről, abban ott a világ traumája, a sok szenvedés – de a cselekményben is ott volt az a feszültség, a vihar előtti csend.

A főszereplők kamaszok, 15-17 évesek. Most kezdenek felnőni, és a velük történtek meg is gyorsítják a folyamatot. Irene és Ismael mindketten veszteségeken vannak túl – félárva és árva -, mindketten dolgozni kényszerülnek a megélhetésért mai szemmel fiatalon. Zafón hangulatosan, ártatlannak festi meg a kettejük között szirmait bontó első szerelmet, és az idilljük éles ellentétbe kerül a sötétséggel, ami ellen küzdeniük kell majd. Két szimpatikus, szerethető hős, akiknek tud drukkolni az olvasó és lehet velük azonosulni is.

A jelenben ott van a veszély, a kaland és a küzdelem. Jönnek az árnyak, életveszélybe kerülnek, és rá kell jönniük a miértekre, ha túl akarják élni. Nem igazán nyomoznak, sodródnak az eseményekkel és egy ponton átveszik a kezdeményezést. Kalandos, izgalmas – a magyarázat pedig történetmesélésből érkezik. Ahogy a másik kettő regényben, itt is van egy szereplő, aki magához ragadja a szót, és mint egy mesét, elmondja a múltat és megidézi a történetet, aminek a végjátékába keverednek a mostani szereplők. A két rész – a mostani akció és a múltbani magyarázat – együtt adja ki az egész történetet, de még mindig túl kényelmesnek érzem, ahogy a szereplő leül, elmondja a történetet és minden megvilágosodik.

Ebben is megvannak az ijesztő elemek – az árny, a ház és a benne levő különös automaták, a fények – és a majdnem horror. (Ifjúsági regény horror szint megvan, azért felnőtt fejjel annyira nem ijesztő.) Ebben is megvan a lírája, és a felvillanó fényekkel, köddel még valami különös szépség is van benne, amit Zafón meg is tudott ragadni.

A természetfeletti vonala A Köd Hercegéhez hozza közel, nem az Éjféli Palotához. Nekem különben jobban tetszik így, hogy nem kapunk racionális magyarázatot és az árny megmarad árnynak.

Most is megvan a keserédes befejezés. Zafón úgy tűnik, nem szerette a teljes happy endet és a trilógia minden részében ott a fájdalom és valami törés, ami nem gyógyulhat be. De! A Szeptemberi fények legnagyobb találmánya, hogy most nem olyan reménytelen a zárlat. A Köd Hercegében, az Éjféli palotában is úgy éreztem, hogy a túlélők élnek ugyan, de boldogok már nem lehetnek, túl mély sebeket kaptak és a halál lesz csak nekik a megváltás. Most viszont megcsillan a remény a fiataloknak, és egészen más a záró kép hangulata: akkor örökké boldogok leszünk. És nem egy más, túlvilágon, hanem most az életükben. 10 év után Ismael és Irene kapnak még egy esélyt, amit az előző kötetek hősei nem, és Zafón ugyan nem írja le, hogy tudnak-e vele élni, ránk hagyja, hogy elképzeljük, de a hangulat alapján tudnak.

Jó is, hogy ez a trilógia zárlata – nekem nagyon kellett, hogy ne szomorú melankóliával búcsúzzak a sorozattól.

Idézet: 

Az igazán jó történetekre nem kell sok szót fecsérelni.

Az álarcok felfedik az emberek valódi arcát…

Nem éri meg időt vesztegetni arra, hogy megpróbáljuk megváltoztatni a világ működését; bőven elég azzal foglalkozni, hogy a világ ne változtasson meg minket.

Amikor a test megsérül, az elme hamar kisiklik. Ilyen az élet.

Sokkal rosszabb árnyak is léteznek, mint ami ellen mi küzdöttünk azon az estén a Varjúvárban. Árnyak, amelyek mellett Daniel Hoffmanné csupán gyerekjátéknak tűnik. Árnyak, amelyek az emberekből áradnak.