Fülszöveg: 

Szokatlanul ​kemény tél járja Angliában. A tenyérnyi falucska, Sittaford egyetlen tekintélyes, előkelő házát, Sittaford House-t is elvágta a hóesés a külvilágtól. Mrs. Willett és vendégei a tea után elhatározzák, hogy asztaltáncoltatással ütik agyon az időt ezen a nyomasztó téli estén. Előkerül a kis, kerek asztal, és hamarosan a villanyt is eloltják. A kandalló hunyorgó fényénél hat árnyalak üli körül az asztalt. A várakozás feszültsége szinte tapintható. És kezdetét veszi a szeánsz… Az asztal megmozdul, majd vadul táncolni kezd. A kopogás csak fokozatosan válik érthetővé a botcsinálta szellemidézőknek. A betűről betűre formázódó üzenet megdöbbentő: TREVELYAN KAPITÁNY…. HALOTT! Senki sem tudja, mit mondjon, mit kérdezzen. A dermedt csendben csak az égő fahasábok pattogása hallatszik. És a szellem – mintha csak számított volna erre a csendre – folytatja az üzenetet. Az asztalláb – ezúttal kínos lassúsággal – csak egyetlen szót kopog: GYILKOSSÁG!…. Néhány mérföldnyire innen Trevelyan kapitánynak a legcsekélyebb fogalma sincs arról, hogy Sittaford House-ban milyen baljós összejövetel zajlik…

Szerintem: 

Most erősen gondolkozom, hogy láttam-e a filmet a történetből, vagy már annyit olvastam a szerzőtől, hogy

egyes megoldások túl ismerősek máshonnan. A sílécek szerepe, ahogy Emily roppant gyakorlatiasan választja ki a jövendőbelijét, de még az asztaltáncoltatás is.
Sokat el is vett az élményből, hogy annyira ismerős volt nekem a történet.

Olyan tekintetben tipikus Agatha Christie-történet, hogy van egy gyilkosság és nagyon sok a gyanúsított. Váltogatja is a szerző, hogy mikor kit és miért lássunk gyanúsnak. Aztán szépen lehúzza a vakvágányokat, és a végére kiderül, ki és miért tette. De akármelyik másik szálat is lehetett volna a megoldássá tenni, ez nem feltétlenül tetszett. Most éppen Emily lesz az, aki a végén egy nagyjelenetben feltárja, hogy ki és milyen indokból gyilkolt.

A gyilkos személye és az indíték – az tetszett benne, hogy mennyire átérezhető, hogy miért tette. Annyira emberi, ahogy betelt a pohár, és a végén végzett azzal, aki mindig kicsit jobb volt mindenben, mint ő maga. Még akkor is, ha barátok voltak. Irigység, benne van az örök motivációk között, és itt egy kis nyereségvágy is társul hozzá. Visszanézve el van ilyen-olyan nyom szórva a történetbe is, de akkor kap minden igazi szerepet, ahogy majd Emily elmondja, hogy illeszkedik mindez össze.

Túl emlékezetes szereplő most talán nincs. Charles tipikus, talpraesett fiatalember. Emily korát meghaladóan modern és eszes lány. Ő a regény vitathatatlan hősnője, talán túl jó is, hogy igaz legyen. Azt külön bírtam benne, hogy ő nem az a típus, aki a semmiből szerelembe esik és puszta szenvedélyből hoz nagy döntéseket. Kitart a vőlegénye mellett, akit a gyengeségeivel együtt és talán azokért is szeret. Ahogy ő fogalmaz, Charles boldogul nélküle is, de a másik férfi nem. Ha megfordítom, akkor ez az a kapcsolat, ahol ő lehet a domináns fél. De, ahogy megszokhattuk, kiemelem, hogy Agatha Christie nem szerelmes regényeket ír. Azért kell bele eljegyzés, meg szerelembe eső emberek, mert az írónő felmérte, hogy legalább ennyit az olvasók várnak tőle.

A szokott, jómódú angol középosztályt ábrázolja, és érezni is, hogy ismeri ezt a világot és ezeket az embereket a szerző. Számomra ez Agatha Christie egyik titka is – ma már olyan szemmel is tudom olvasni, hogy miképpen éltek és milyenek voltak akkoriban az angolok.

Összességében a gyengébb Agatha Christie-krimik közé sorolom, bár vannak jól eltalált részek ebben a történetben is.