Fülszöveg: 

Egy ​VR-játékfejlesztő egy kódolási hiba következtében létrehoz egy szuperintelligenciát. A távoli jövőben emberek kis kolóniája visszaküld a Földre egy katonát, ám a küldetés nem várt fordulatot vesz. Egy megtermékenyítéssel foglalkozó cég a főbb tulajdonságok befolyásolása mellett már különböző projekciókat is készít a szülőknek, hogy születendő gyermekük milyen életre számíthat.

2019-ben az Amazon felkérte Blake Crouchot, hogy állítson össze egy hat történetből álló sci-fi antológiát az Original Stories-sorozatuk keretében. Crouch ennek alkalmából írta meg Elhagyott part című kisregényét, valamint e mellett bemutat egy-egy izgalmas novellát a műfaj elmúlt időszakának legismertebb szerzőitől. A történetek közt egyaránt található klasszikusabb hangvételű, Philip K. Dicket felidéző írás és olyan realistább gondolatmenet is, ami akár már holnap megvalósulhat.

N. K. Jemisin Szükségbőr című novelláját Hugo-díjjal tüntették ki 2020-ban, míg az Elhagyott partot várhatóan Neil Burger fogja filmre adaptálni.

Szerintem: 

Egy újabb erős novellás és egyben sci-fi kötet a kiadótól. Antológia, amelyben

izgalmak mellett választ kapunk arra, milyen sötét is lehet a jövő.

Ami elsőre feltűnt, hogy mennyire erős a szerzők listája. 6 szerző, akik közül 4-et kifejezetten nagyra is tartok. Crouch, Weir a kedvenc szerzőim közé is felférnek. Amor Towles, akitől még nem olvastam e novellán kívül mást, Veronica Roth meg a YA disztópiákkal nem tett rám nagy benyomást.

Roth története különben, amely számomra unalmas volt. Végig vártam egy poént, valami nagy ötletet, de nem volt. A Bárka hősnője egy árva, aki a világot elpusztító aszteroida becsapódása előtt még segít az utolsó Bárkán növénymintákat analizálni. Azt bele tudtam látni, hogy mennyire sokszínű a földi élet. Hogy ez érték. De különben… Nincs konfliktus, nincs emlékezetes hős. Legfeljebb a hangulatában villan meg helyenként valami keserédes, de ennyi kevés.

Tremblay története a vírus miatt majdnem kihalt emberiséggel most kifejezetten jól eladható. Kissé csali történet is, mert az elején homályban vagyunk. Ki a hősünk, hol van, mi történt a világban? Ahogy tágul a világa, szerintem olvasóként rá lehet jönni, mi is zajlott. A vége majd csak megerősít ebben, és lecsapja az addig feldobott labdát.
De, amiért emlékezetesebb, az a két hősének mélyen emberi viselkedése egy lehetetlen helyzetben. Mindkettőt meg tudtam érteni, azt is, aki nem vágyott lehetetlen újrakezdésekre, de azt is, akinek a teljes magány volt a másik opció. Ebben is ott a szomorúság, a fájdalom, az édesítés nélkül, ami még Roth történetében megvolt.

Andy Weir jegyzi a kötet legrövidebb novelláját, a Véletlenértéket. De azzal is kilóg, hogy ebben nem a világ végének egy verziójával szembesülünk. Itt egy technikai ugrás, a kvantumszámítógépek kereskedelembe kerülése ad egy izgalmas esetet Las Vegas kaszinóiban. Ennek sajátos humora van és az a szemlélet, ami miatt akár antihős történet is lehetne. Az ember mindig ügyeskedik, és elszórakoztatott, ahogy itt mindenki emberére talál. Nem jellemeket kapunk, hanem embereket, akik valamiben nagyon jók és most ütközőhelyzetbe kerülnek. A fizikus zseni, a ravasz kaszinó igazgató, az informatikus szakember.
Az is jó ötlet volt a szerkesztésben, hogy ez lett az utolsó darab. A többiben ott a vég, a szomorúság és a tragédia. Azok nehezek. Ez viszont az emberi leleményességet ünnepeli, és ebben még maradt remény is.

A végére hagytam azt a kettőt, amelyek leginkább megmozgatták az agyam. A nyitány, a leghosszabb történet a címadó és a szerkesztő Crouch által jegyzett Elhagyott part. Máig emlegetem, az Éhezők viadala után úgy gondoltam, a virtuális valóságok lesz az új divatőrület a YA disztópiák után. Nem lett, de azért visszatérő sci-fi motívum. Itt is így indulunk, egy játékban, ahol egy állandó, gépi karakter öntudatra ébred. Megindul a Mesterséges Intelligencia fejlesztés, és Crouch mindent felvet, ami a témáról csak eszünkbe juthat. Érez-e a gép? Lehet szerelmes, van öntudata? Megmentő vagy pusztító lesz? Van-e egy vállalatnak joga létrehozni? Ki irányíthatja?
A történet a fejlesztő, Riley szemszögéből van elmesélve. Egyszerre romantikus és thriller szálakkal operál – a nő érzelmeket kezd el táplálni a gép iránt, miközben összeesküvés, halálos játszma thrillerré is teszi a sztorit. Sokszínű, átérezhető és ennek is van egy nagy csavar a végén.
Sok színe van ennek a történetnek, és nem is tudom, melyik volt a kedvencem. Maga az, ahogy az MI tudását egyre bővítik és fejlődik? Ahogy Riley az érzelmeivel küzd? Vagy a játszma a végén, ami egészen a Westworld egy bizonyos évadát juttatta az eszembe?
Az biztos, hogy sok ötletet és témát felvet, valamint Max és Riley is karakteres lett.

Végül, Jemisin és a Szükségbőr, amely megnyerte a Hugót is. Megérdemelten. Jó az a sztori.
Anélkül, hogy a cselekményről bármi szó lenne, zseniális a narrátor megválasztása. Egy mesterséges intelligencia, egy programozott adattár, amely benne van egy küldetésre induló katona fejében. Egy olyan eszköz, amely információt ad, irányít és egy bizonyos hitet fenntart a hordójában. Így nem a történetet olvassuk, hanem a narrátort, aki kommentálja a regény hősének cselekedeteit. Minimális befolyása lehet az eseményekre, és csak értelmezheti a történteket, tanácsolhat a cselekvő főszereplőnek, aki egyre inkább figyelmen kívül hagyja.
Másodszinten ez egyszerre egy utópia és egy disztópia. Bár az MI nem magyaráz el semmit, a szövegeiből szépen össze lehet rakni, hogy milyen az élet a saját világában, és mi az, amit a Földre visszatérve találnak. Két teljesen szélsőségesen elhelyezkedő ponton állnak: az egyikben az emberek összefognak, odafigyelnek egymásra és abban az értelemben elvetik a tulajdon, halmozás, hatalom fogalmait, ahogy mi is ismerjük. A másik oldal azon egykori hatalmasoké, akik felhalmozták a javak döntő többségét, akik uralkodtak másokon. Az egyik oldalon látunk egy idilli világot, ahol mindenkinek van helye. A másikon meg látjuk az egykori urakat, akik olyan rabszolgaságot fejlesztettek ki, hogy a szolgáiknak már bőre sincs. (Ebből jön a cím is. De nem mesélem el, az kifejezetten jó ebben a történetben, ahogy egyre többet megtudunk a két világról, és ennek része a szükségbőr fogalma is.)
Mély üzenete van. Megfogalmazza, mire lenne szüksége a világnak. Igaz, még ebben a környezetben is kellett egy nagyon drasztikus lépés, hogy megvalósulhasson. A jelenben erre semmi esélyt nem látok, bár lenne kedvem poénkodni azon, hogy a Don’t look up című filmben is ezt választották a gazdagok és hatalmasok…
Szerettem benne azt is, hogy nincs lezárva. Szinte várja az ember, hogy mi történt később. Akár nyitány is lehetne, bár tudtommal nem az.

Vagyis, 6 történetből 5 tetszett és sok érték van benne. Némelyik történet izgalmasabb, más gondolkoztat. Megvannak a tipikus sci-fi és disztópia elemek, de sok jó ötlet is társul melléjük. Ha meg tényleg lesz film az Elhagyott partból, még ismertebb is lehet a kötet.