Fülszöveg: 

Párizs, ​1830. A francia főváros még a júliusi forradalom sokkhatásától szédeleg. Az új uralkodó, Lajos Fülöp a rend helyreállításán dolgozik, ám a felfordulás kapóra jön a város mocskában tenyésző bűnözőknek.
Mintha valamiféle sötét felleg borulna Párizsra, amivel a bűnüldözők korábban még nem találkoztak. A felvilágosodás nemcsak a tudomány virágkorát hozta el, hanem azokét is, akik a bűn zsoldjába szegődtek. Az új találmányokat a bűnbandák azonnal a maguk szolgálatába állítják, ami arra ösztökéli a karhatalmat, hogy különleges egységet hozzon létre a bűnesetek felderítésére.
Valentin Verne, a rendőrprefektus első főosztálya második alosztályának nyomozója nemcsak a bűn üldözésében jeleskedik, hanem a kémia és az orvostudomány lelkes tanulmányozója. Az ifjú detektív ideális jelölt a kiemelt ügyekkel foglalkozó Közbiztonsági Brigádba, ahol az új rezsimet fenyegető különös haláleseteket kell felderítenie.
Verne-nek azonban megvannak a saját titkai. Megszállottan üldözi apja nemezisét, Párizs egyik legfélelmetesebb bűnözőjét, akinek pusztán az álnevét ismeri: a Vikárius.
Ám a rejtélyes halálesetekbe egyre mélyebben belebonyolódó nyomozónak arra is rá kell jönnie, hogy a vadász könnyen prédává válhat, és a modern tudomány racionalitása nem nyújt választ mindenre.

Szerintem: 

Mivel annyi krimit olvasok, már elég ritka, ha egy fordulat meglep. Ennek a könyvnek a végén viszont fogtam a fejem, mi is derült ki. Voltak elképzeléseim, de 

Valentin múltja igencsak meglepett.

Még ennek a hatása alatt vagyok és kifejezetten örülök is, hogy akkor kezdtem neki, amikor már a második rész is megvolt. Így nem kell várnom, olvashatom tovább. Mert nagyon olyan a vége, kellően nyitott, hogy menni akarjak tovább.
Pontosítva a regény végét: van benne egy nyomozás, egy politikus fiának öngyilkossága – vagy mégsem az? –, amit szépen lezárnak, minden szál el lesz varrva. Így megvan a részre szabott krimi. De Valentin Verne karaktere, a múltja és az azzal kapcsolatos eset, az Okkult ügyek irodájának megalapítása éppen csak a kezdetét veszi. Vagyis, van egy olyan átívelő esete, ami eléggé felcsigázta az érdeklődésem.

A cselekmény egy hagyományos krimié, de történelmi környezetben. A 19. század első felében vagyunk, már Napóleon után, de Franciaország még keresi, merre és hogyan tovább. Itt is vannak gyilkosságok, rendőrség és elszánt nyomozók. Fouassier még azt is megteszi, hogy a korszak hírhedt alakját, Vidocq-ot bevonja a cselekménybe. A már idősebb férfi, saját korában is hírhedt személyiség, segítséget nyújt majd a főszereplőnknek.

Az Okkult viszont nem annyira misztikus, mint a cím sugallja. Ebben a részben a család meg van győződve róla, hogy az ifjú Lucien ugyan öngyilkos lett, de erre valakinek rá kellett vennie. A válasz pedig nagyon is tudományos – a hipnotizálás, és nem a mágia. Különben is jellemző a kötetre, hogy a világ változóban van: a tudomány egyre fejlődik és vannak, akik már felismerik, hogy a bűnüldözés világát is át fogja formálni többek között. Valentin maga is tudományos érdeklődésű elme, mielőtt a jog és a rendőrség felé fordult, kémikusnak készült és a történetben jellemző a nyitottsága, a tudományos megoldásai és a haladás az olyan nyomelemző nyomozások felé, amit a mi korunk ismer.

Kerülgetem, mert spoiler nélkül nehéz írni, de az igazán brutális eset az átívelés története. Jó volt az öngyilkosság kinyomozása is, de igazán az csigázott fel, amit a Vikárius kapcsán betett a szerző a kötetbe.
Ott sokkal sötétebb az eset – Lucien halála kapcsán politikai indítékok vannak és egy csoport azt feszegeti, merre kellene haladnia Franciaországnak, az uralkodónak. Az steril. A Vikárius viszont kisfiúkat ragad el, mondhatni szexrabszolgaságba kényszeríti őket és a végén a gyilkosság teszi ki a pontot az esetek végére. Abban van érzelem, borzasztó elem és abban érzem a horror közelséget is, annyira kegyetlen, amit és ahogy az a férfi művel.

Az átívelés, amit technikailag is fokoz a szerző. Valentin sokkal többet tud, mint amit az elbeszélő az olvasóval megoszt. Nem véletlenül lepett meg a történet vége. Van egy napló. Van visszaemlékezés. Vannak a történetben felbukkanó, múltra utaló elemek és mind árnyalják, módosítják az általunk ismert képet. A történet lineárisan halad előre, de a naplóval és hasonló elemekkel kirakósként rakja össze, mi az eset, mit tudunk, mi a cél.

Nem mozgat sok szereplőt a történet, de főbb mellékszereplők és olyan alakok, akiket el tudok képzelni visszatérő alakokként Valentin körül, bőven vannak. Sokan szürke árnyalatokban játszanak: kevesen vannak, akikre egyértelműen jó vagy rossz címkét lehetne tenni.
Valantin maga is árnyalatok kavalkádja. Van egy érzékeny, sebezhető oldala, szinte törékenynek nevezném. Közben meg ott lappang benne az erőszak – a kötet elején kis híján agyonver egy stricit. Van, hogy az eszét használja – amikor belekényszerítik egy párbajba, trükközik: kitalálja, hogy mérgezze meg az ellenfelét, mielőtt az agyonlőné. Intelligens, empatikus és figyelmes, ugyanakkor van a múltjából fakadóan egy sötétebb oldala is, ami időnként felvillan.

Fouassier még azt is kitalálta, hogy legyen benne a sorok között romantikus szál is, noha kicsit sem akar romantikus regényt eladni. A történetben van egy fiatal, csinos színésznő, aki az ügybe keveredik és kezdettől van szikra közte és Valentin között. Csak éppen Valentin ilyen tekintetben emlékeztet Bardugo Kaz Brekkerére – csak Valantin nem a halottak miatt nem bírja, ha hozzáérnek. Neki sötétebb története van másféle erőszakkal.

Hangulatos, jól eladott kötet. Krimisen párbeszédekre és a nyomozó megfigyeléseire épít, minimális, de jól kitalált érzelmi rugókkal. Utóbbiakat nem magyarázza túl, de nem is kell. Párizst igyekszik igazán helyszínné tenni és helyenként megvan a turistás érzet is. Vagyis, vannak benne olyan leírások, ismert épületek, hogy ha az ember akarna, akkor bejárhatna egy-egy útvonalat a könyvvel.

Érdekel, hova lyukadunk ki, úgyhogy neki is esem a 2. kötetnek. Majd mesélem azt is.