Fülszöveg: 

Lady ​Merritt Sterling, a határozott akaratú fiatal özvegy, aki néhai férje hajózási cégét vezeti, tudja: a londoni társaság alig várja, hogy botrányba keveredjen. Eddig azonban túl okos volt ahhoz, hogy a kedvükre tegyen. De ekkor találkozik Keir MacRae-vel, a nyers és durva skót whiskylepárló tulajdonosával, és minden józan terve füstként elillan. Különbözőbbek nem is lehetnének, de vonzalmuk erőteljes, nyers és ellenállhatatlan.

Attól a pillanattól kezdve, hogy Keir MacRae Londonba érkezik, két célja van. Az egyik: ne szeressen bele a káprázatos Lady Merritt Sterlingbe. A másik: kerülje el, hogy megöljék.

Egyelőre egyik sem megy jól.

Keir nem tudja, miért akarja valaki a halálát, egészen addig, amíg a sors fel nem tárja előtte titkos kapcsolatát Anglia egyik legbefolyásosabb családjával. A világa teljes fordulatot vesz, és az egyetlen, akiben megbízik, Merritt.

Szenvedélyük olyan intenzitással lángol, amilyet Merritt még sohasem ismert, és vágyakozni kezd az egyetlen dologra, amelyet nem kaphat meg Keir MacRae-től: az „örökkön-örökké”-re. Ahogy a veszély egyre közelebb kerül, Merritt mindent megtesz, hogy megmentse a férfit, akit szeret… még akkor is, ha tudja, hogy a férfi talán maga az ördög álruhában.

Szerintem: 

Megvan a részre leginkább jellemző melléknév:

tipikus. Ahogy igyekeztem róla összeszedni, mit akarok leírni, mindig ide találtam vissza.

Lisa Kleypas nagyon sok mindenben hozza azt, amit már történeteiben megtett. Ismerős, így kicsit unalmas is minden ebben a regényben. Olyan Kleypas-tipikus.
A cselekmény megint elsősorban románc, amit egy kis gyilkossági szándékkal és nyomozgatással dobna fel. A férfi főszereplőt ugyanis eléggé igyekeznek meggyilkolni, míg a többiek életben akarják tartani. De ez mind csak töltelék, mert azt fejtegeti legszívesebben, hogy Merritt és Keir mennyire vonzódnak egymáshoz, milyen stációi vannak a viszonyuknak. Mert természetesen a szerzőre tipikusan lényegesen előbb ágyba esnek, mint ahogy esküdnének.

Nem vagyok oda azért sem, hogy több szappanopera-fordulatot is bedobott, amelyek egyszerűen ötlettelenek az agyonhasználtságuk miatt. Vagyis, itt előkerül: a magát meddőnek gondoló asszony, aki mégsem az. Játék azzal, hogy ki kinek a gyereke. Keir esetében három apa is szerepel – a biológiai, az örökbefogadó és a törvényes, mert az anyja házas volt, amikor a fattya megszületett. De még egy amnéziát is kapunk! Mondhatnám úgy is, tipikus.

Különben a vége is. Esküvő, majd jön a gyerek és mindenki nagyon boldog. A lehető legpirosabb happy end.

Nincs újdonság a stílusban sem. Női bestseller, érzelmileg túlgondolt, erős erotikus vonulattal. A szereplők sokat beszélnek, éreznek – a cselekvés már lényegesen kevesebb.

Jellemző az is, hogy a korszak történelmi, de a regény nem. Szokás szerint csak díszlet, de nem fontos sem az ország, sem a korszak, simán áttehető lenne más országba, korszakba is a regény cselekménye. Ezt különben rendszeresen hiányérzetként élem meg a történelmi románcok esetében, most is. Ha már történelmi korba helyezik, nem lehetne benne valami, ami valóban történelmi?

Hogy a végére azért egy pozitív benyomást rögzítsek, a szereplőit szimpatikusnak találtam. Merritt kifejezetten talpraesett, okos nő, aki abban a korban épített egzisztenciát magának asszonyként, amikor kb. be voltak zárva a szalonokba és szobákba. Keir már tipikusan Kleypas-hős, mind jellemben és küllemben. Ez is egy olyan regény, amiben az okos, talpraesett, de nem világszépe nő a környék legszebb, legrendesebb férfijával talál egymásra.

Még egy, amit a javára tudok írni – már ismerősként tér vissza több szereplő, és szívesen megnézem egy-egy jelenetre, kivel mi történt az előző részek óta. Ha az egyik kedvencem, ebben a részben Ethan és Garrett, jönnek vissza, annak kifejezetten örülök.

Nem fáj olvasni, könnyed és tipikusan női bestseller, kosztümös románc. De nem olyan regény, amire mondjuk fél év múlva emlékezni fogok. Elolvasom, kikapcsol, elfelejtem.