Fülszöveg: 

Egy elvarázsolt erdőben él egy egyszarvú – az utolsó a világon. Amikor útnak indul, hogy megtalálja a többieket, nem mindennapi társakra bukkan: Smendrikre, a varázsolni képtelen varázslóra és Zsémbes Marcsára, aki lány korában unikornisokról álmodott. Együtt lépnek Zordon király birodalmába, és az egyszarvú soha többé nem lesz már ugyanaz, aki egykor volt.

Szerintem: 

A bennem élő gyermek és a felnőtt felem remekül el tudnak veszekedni ezen a történeten. Miközben szép és még mese is, miközben pontosan értem, miért kell így alakulnia a cselekménynek, mégiscsak sajnálja a meséken felnőtt felem, hogy Beagle így alakította a cselekményt.

Mert mit is kapunk? Az utolsó egyszarvú tudomására jut, hogy ő

az utolsó. Meg akar erről bizonyosodni, elhagyja erdejét és kutatni kezdi a többieket. Út közben kalandokba keveredik, társakat kap és hamarosan a küldetés is meg lesz nevezve: elmenni egy királyhoz, megküzdeni a bikával és megmenteni a faját. Egy ponton a varázsló kénytelen lánnyá változtatni, és ezzel az egyszarvú valami olyanra lesz képes, amire egyszarvú eddig még soha. Megtanul emberként érezni, beleértve a fájdalmat is.
Sok minden benne van, ami a mesékben benne szokott lenni. A hős királyfitól kezdve az erejére rátaláló hősökön át a megnevezhetetlen gonoszig, beteljesedő jóslatokon át.

Annyira adja is magát, hogy kétféleképp olvassam. Nagyon könnyű csak a cselekményt, a mesét nézni. Amiben az egyszarvú megmenti a többieket, amiben a királyfi a szeretett leány kegyéért hőssé válik, amiben a haszontalan varázsló rálel az erejére. Elátkozott város, mesebeli lények – még maguk a szereplők is ráismernek, hogy milyen kalandba merülnek egyre mélyebbre. Csak éppen ez a mesevilág nem olyan véget kap, amit egy mesében megszoktunk. A herceg meghal a szeretett lény védelmében – Amalthea egyszarvúként visszahozza az életbe, de Lír és az egyszarvú már nem lehetnek soha egy pár, ami Amalthea és Lír lehettek volna. A herceg sorsa királyként a népe felemelése, hősi tettek, de már akkor és ott tudja, hogy magányos és boldogtalan lesz mindig, mert elvesztette, akit szeretett. Ahogy az egyszarvú sem térhet vissza a békés, csendes életébe, mert már tud szeretni és ismeri a fájdalmat. Nem lehet ugyanaz egyik sem, és a létezésük része lett a fájdalom. A mesékben boldognak kellene lenni a végnek – tulajdonképpen részben ezt meg is kapjuk: a gonosz király megbukik, a Bika meghal vagy elmenekül, az átkok megtörnek. De a hősök boldogsága – az nincs benne.

Mert ott a másik olvasat is. Amiben ez nem mese, hanem egy fantasy. Vagy egy fantasyba rejtett példázat. Imádok a Gyűrűk Urából venni példákat, nekem az a fantasy etalon, bár Beagle és Tolkien kortársak. (Azért Tolkien előbb megírta a maga történetét, ez is igaz.) Amit ki akarok nyökögni, hogy nekem Frodó tanította meg, hogy a hős megmentheti a világot, a többiek megkaphatják a happy endet, de a hősnek ezért meg kell fizetnie. Ő már soha nem térhet úgy haza, mint a többiek. Itt Lír fogalmazza meg, hogy a hős az, akinek meg kell halnia az egyszarvú – minden szép és nemes, ártatlan és igaz dolog – védelmében. Lír meg is hal érte, és a visszakapott élete nagyságra és magányra ítéli.

Annyi mindent ki lehet szedni belőle. Schmendrick, akiben a hatalmas varázserő szunnyad, akinek hinnie kellene magában. A gonosz, ami minden szépet és jót elpusztít, aki olyan hatalmas és félelmetes, hogy nem mernek vele szembeszállni. Pedig azt kell – kiállni ellene. Gyakran a gonosz csak azért tud akkora és olyan végzetes lenni, mert senki nem áll ki ellene. Lír és Amalthea – a herceg neve annyira adja, hogy a Líra, a költészet jusson róla eszünkbe. Ami keresi a tökéletest, az igazi szépséget. De nem érheti el soha, de törekszik rá.

De egyet különösen kiemelnék, mert szerintem igazabb a világra most, mint amikor Beagle ezt leírta. Van egy jelenet, a cirkusz. Amikor az egyszarvú rádöbben, hogy saját magává kell álcáznia a boszorkánynak, hogy az emberek felismerjék. Mert az emberek már nem képesek meglátni az egyszarvút, a tiszta csodát. Az illúzió kell, ami felnagyított és hamis.
Nem is tudom, melyik a szomorúbb. Az emberek, akik egy szegény öreg oroszlánban a kimérát akarják félni, vagy a kis pók, aki elhiszi magáról, hogy a hálója még a Holdat is megfogja.

Lírain szépe az egész és annyira tele van gondolatokkal, amiket kiszehetünk és nem a mese világában értelmezhetünk. De nem ez a remekművek ismerve is? Tartalmas, tanít és ráébreszt dolgokra, azzal együtt, hogy fáj is. Sokkal több van benne, mint önmaga.

Tudnék még erről a történetről áradozni, nagyon ki van találva miért úgy és akkor történnek benne a dolgok, amikor. De az a kisgyerek, aki azon nőtt fel, hogy 'boldogan éltek, amíg meg nem haltak' – az bizony rettenetesen odavan, hogy itt mennyire nem éltek boldogan.