Fülszöveg: 

1954 nyarán Teddy Daniels szövetségi rendőrbíró és újonnan kinevezett társa, Chuck Aule megérkezik a Viharszigetre, melyen egyedül az Ashecliffe Elmegyógyintézet áll. Feladatuk, hogy nyomára bukkanjanak az egyik ápoltnak, aki egykoron szörnyű bűnöket követett el, és most titokzatos módon tűnt el a bezárt cellájából. A szigetre azonban pusztító hurrikán csap le, a rejtélyek és a megválaszolandó kérdések pedig egyre sokasodnak. Hogyan szökhetett meg valaki a zárkájából, és hol rejtőzhetett el a kietlen szigeten? Ki hagyja hátra a titokzatos üzeneteket a nyomozók számára? Mi történik valójában a hírhedt C Részlegben? Miért veszi körül az üresnek tűnő világítótornyot elektromos kerítés, és mit keresnek ott felfegyverzett őrök?

Minél közelebb kerülnek a nyomozók a titokhoz, annál inkább úgy érzik, a megoldás folyamatosan kicsúszik a kezeik közül. Vajon csak képzelik, vagy tényleg mindenki az őrületbe akarja kergetni őket? Teddy Daniels egyre elszántabban keresi a megoldást, de minduntalan falakba, nyomasztó titkokba és hazugságokba ütközik. A végső igazságért pedig talán mindent fel kell áldoznia.

Szerintem: 

Az is érdekes lenne, ha megszavaznánk, kinek melyik a kedvenc Lehane-könyve. Van pár nagy sikere és remek könyve, lehetne válogatni. Az egyik legismertebb, és

különben remek krimije a Viharsziget. A film is sikeres lett belőle, ami hatványozza az ismertségét.

A filmet már láttam, szerettem is, de a könyv a nyertes. Okosabb a cselekmény, jobban lehetett kavarni és utalni. A filmben a szereposztás már eleve sugall dolgokat, és olyan nyomok, mint az anagrammával létrehozott nevek sokkal jobban mutatnak írásban, mint ahogy a filmen elmondták. Jó a film, de a regény intelligensebb, talán ennél a kifejezésnél maradok. Rafináltabb, esetleg.

A cselekmény egy egyszerű nyomozásnak indul. Az özvegy, szenvedő, de nagyon intelligens és harcedzett katonából lett nyomozó, Teddy Daniels érkezik az új társával a címbéli szigetre, ahol egy elmegyógyintézet működik. Az egyik ápolt eltűnt, nekik kellene megtalálni a nőt. Miközben Teddy és Chuck a titokzatos nyomokat követik, közeleg egy vihar és Teddy egy összeesküvést vél felfedezni…

Ez a könyv csavaros. Igazából bármit utálnék ellőni a cselekményből. Inkább azt hangsúlyozom ki, hogy a nyomokra érdemes odafigyelni. Mondjuk, a filmismeretem miatt könnyen mondom, hogy felfedezhető, logikusak és Lehane az olvasót is elvezeti a megoldáshoz. De ismeretlenül is, szerintem okosan olvasva meg lehet fejteni a valódi történetet, mielőtt a regény végére Teddy mindennel szembesül.

Lehane hatalmas emberi drámát írt. Egy rettenetesen tragikus eset az alap, amit a végére érthetünk meg igazán. Mondanám, hogy skandináv krimis, bár annál amerikaibb a téma és a szereplők is. De az, ahogy a Teddy a nyomorát húzva előre rendíthetetlenül dolgozik, azt a svéd kollégák is megirigyelnék.
Ide tenném hozzá, hogy mennyire okos és egyben fájdalmas is a vége. Arra már szereplőnk tisztában van azzal, hogy ha nem sikerül tartósan javulást elérni az állapotában, akkor jön a lobotómia. A fejezetből kiindulva, szerintem elérték a változást. Magában a nevén tudja nevezni az ápolókat. Az épületet kórházként azonosítja. De nem akar a tudatánál maradni és szerintem megjátssza a visszaesést, hogy elvégezzék a beavatkozást és végre szabaduljon a gyásztól és fájdalomtól. Miért akarna emlékezni arra, mennyi mindent vesztett el? És hogyan.

Okosan felépítettek a karakterek és Lehane szimpatikus emberekkel dolgozik – főleg, amikor már mindent tudni a végére. Elkötelezett, haladó irányú orvosok vannak és egy olyan férfi főhős, aki sokkal többet érdemelt volna, mint ami jutott neki.

Közben társadalmi szinten is fontos témát boncol. Egy olyan korba helyezte a történetet a szerző, amikor az orvosi irányzatok összecsaptak az elmebetegek kezelése kapcsán. Még élnek a barbár, fizikai beavatkozást használó gyakorlatok. Küzdenek a terápiát, feldolgozást pártolók. Már megjelent a gyógyszeres lobbi. Ez az eset is egy csata ebben a háborúban, melyik lesz a vezető irányzat. Így, nem fő témaként, de mégis elgondolkoztat azon, hogy miképpen bánunk embertársainkkal, hogyan kezeljük a betegeket. A kötet egyértelműen állást foglal, de azt is érezni belőle, melyik és miért lesz nyertes irányzat.

Lehane prózájára sem lehet panasz. Ő azok közé tartozik, akiknek sikerülni szokott a hármas egységet megírni. Van értelmes, pörgő cselekmény. Építi a szereplőket, legalább a főszereplő pszichéjét mélyen megismerjük. És elhelyezi őket egy világban, értelmes kontextusok közé. Tárgyilagos, de mesélős egyszerre. Sok párbeszéddel, belső elbeszélővel. Jó a húzása.

Nem ragozom túl, ez egy jó könyv, okosan felépített oidipuszi nyomozással a cselekményben. A tragédiája, a szomorú volta teszi kissé nehezebben emészthetővé, de ezzel van igazán súlya.