Fülszöveg: 

„Úri szegénység… Nem hangzik rosszul: fehérre meszelt vidéki házikó, a kanapén kopott, de ízléses virágmintás huzatok, az öblös vázákban rózsa, és persze egy finom porcelán teáskészlet, amit magunk mosogatunk el. Legalábbis a könyvekben. A való életben viszont, ha az embernek van egy fia, aki az irodai ranglétra legalsó fokán kezdi a pályáját, ez Londont jelenti, mogorva házinénivel, maszatos gyerekekkel a lépcsőn, csupa külföldinek tűnő lakótárssal, és reggelire tőkehallal, ami sosem elég”, panaszkodik a Listerdale-rejtély egyik szereplője, merőben más képet festve Anglia szívéről, mint amit az útikönyvek lapjain megszokhattunk. A bűn útjai ugyanis Agatha Christie-nél nem a Buckingham-palotába vagy a Big Benhez vezetnek, hanem Hampstead-be, Claphambe vagy épp Westminsterbe. Poirot-t, Miss Marple-t, Tommyt és Tuppence-t azonban mindez a legkevésbé sem zavarja abban, hogy a bűnösök nyomába eredjen…

Szerintem: 

Egy kicsit eltér a szokott Agatha Christie-gyűjteményektől ez a kötet. Ugyan a külcsín és a kivitel azonos, de most nincs meg a szokott tematikai egyezés.

Ugyan a cím adná, hogy mi a közös pont. London. Bűntények. Vagyis krimiket vártam az

angol fővárosból. Némelyik hozta is ezt az alapot, ha éppen nem is a városé a főszerep. Egy sincs benne, amiben igazán fontos lenne London. Még csak olyan sincs, aminek a megoldásában fontos lenne a helyrajz.
De sajnos a kötet egyre lazábban értelmezte az összefogó elemet is – van benne olyan is, aminek semmi köze Londonhoz. A bűntények sem kerülnek elő minden novellában – sima szerelmi történetek is éppen annyira vannak benne.

Olyan szempontból tudnám is értékelni, hogy a szerző mennyi arcát mutatja meg. A krimik királynőjét éppen annyira, mint a gazdag középréteg szereplőjét, a románcok szerzőjét vagy éppen a memoárját idézi meg a kötet. A változatosság megvan, amit szeretek, de sajnos az nem feledtette velem, hogy mennyire lazán kezelték a tematikát. Ha már londoni bűnesetek vannak megígérve, akkor nem vidéki románcra vágyom.

A szerző nagy figurái mind jelen vannak és azért jellegzetes történeteket igyekeztek beválogatni. Poirot, miss Marple is megkapta a maga legjobb képét, de a kevésbé ismert szereplők is feltűnnek. Ötlet mindig van. Akkor is, ha egyes elemek vagy történetek annyiszor fel lettek dolgozva Christie életművében, hogy a meglepetés varázsára már esély sincs.

Tömörek, vannak szerelmi szálak, a beszélgetések viszik őket előre. A rövidebb hossz jól áll nekik, szépen le vannak zárva és több kapott csattanót is. Korrekt, csak… Már annyit olvastam a szerzőtől, hogy inkább ismerősek, mint meglepetések nekem a történetek. Hiába vannak a szokott minőségben megírva.

Ha a kötetet nézem, már megszokott, hogy életrajzi a kezdés. A Nyitány visszaemlékezés a háborús évekre. Kis semmilyen, Max áthelyezése és hol laknak éppen Agathával. Annyira minimális benne a városkép, pedig érezni, hogy azért került ide. Nem szerencsés kezdet – tényleg nincs jobb londoni rész a memoárban?

Majd jött Poirot és egy ötlet: A győzelmi bál esetében maga a szerző poénkodik a módszeren, ahogy ezeket a novellákat felépíti. Menet közben nem jöhetsz rá a megoldásra, de Poirot a végén elmagyarázza és akkor érthető és egyszerű minden. Kis nyomot ad, de mire mutat? Vagy éppen félrevezet? Az gyönyörűen benne van, hogyan dolgozik Poirot és mennyire nem kell neki tárgyi bizonyíték vagy tudományos háttér. Az emberek viselkedése, indítékok és lehetőségek neki elegek.

A kedd esti klub nyitódarab, több kötetben is volt belőle egy-egy eset. (Minden szereplő elmondja majd a maga történetét és Jane le is iskoláz mindenkit.) A humora is sajátos és kiemeli, amiben miss Marple egyedi. Mindenki kicsit lenézi, a klubba is alig veszik be, mert ugyan ő mit tudna gyilkosságról, rejtélyről? Mindenki nagyra van, hogy a maga élettapasztalatával, tehetségével hogy rájön a dolgokra. Aztán az esetet egyik sem látja át, csak Miss Marple. Lehet, azért tetszett is, mert nekem adott egy pluszt, ahogy mindenki kap egy pofont és szembe kell néznie azzal, hogy nem olyan okos vagy nagyszerű, mint amilyennek hiszi magát. Megvan a szokott falusi példa is, amiket szerettem Miss Marple történeteiben. Az meg azt hozza jól, hogy a bűn és az emberi természet mindenhol ugyanaz, ha egyes helyeken ugyanaz nagyobb díszletek között játszódik is. A krimis részben az a legütősebb, ahogy a méreg beadása kitalálható, ott vannak az igazi nyomok is, de végig jól terel a homárral. Ha már többet olvastunk, ott érezni, hogy a homár a figyelemelterelés. Csak rá kell jönni, miért.

Az elégedetlen katona esete egy Parker Pyne játék. A párocska azt hiszi, a véletlen hozta össze őket, de Pyne volt. Nem krimi, de kis mókás, ahogy mesterkednek és adnak a szereplőknek egy kalandot. Ami aztán paródiája egy bizonyos kalandfilm típusnak – a párocska összejön a kincskeresés közben. Ok, a korban ez még nem áll, így inkább úgy fogalmazok, hogy Agatha Christie ebben megadta egy egész zsáner alapját, mint amilyen pl. A Nílus románca vagy A múmia. Itt még nem zavart, hogy nincs krimi, annyira jól hoz egy másik zsánert és mosolyogtatóan.

A claphami szakácsnő kalandjában az eset nem nagyon kötött le. Egy kis ügy, egy szakácsnő eltűnése vezet majd addig, hogy Poirot a kor nagy rablását megoldja. De amiért érdekes, ahogy Poirot humora megvillan. Ahogy elvállal egy piti esetet, mert annyira tetszik neki, ahogy a háziasszony azt mondja, neki annyit jelent egy jó szakácsnő, mint Poirot szokott megbízóinak eltűnt gyémántjai. Kicsit más az a Poirot, akit itt látunk.

Az Áruló kezek az egyik legismertebb történet a film miatt, de itt novellaként jelent meg. Ezt az alapot Agatha Christie nagyon szerette, használta is több történetében. Nem is tudom, hányszor olvastam tőle, csak kicsit itt-ott módosítva. Hogy mentsd meg a gyilkos szerelmed? Keverd magad gyanúba! Itt is benne vannak a nyomok, mesteri a félrevezetés és ül a végén a csavar. Ez egészen zseniális a maga módján, kár, hogy a film miatt nem tud meglepni, mert tudtam mi lesz és így a nyomokat is könnyen észrevettem az igazsághoz, már a feltűnésükkor.

Az Az elrabolt miniszterelnök sem a történet miatt érdekes. Ebben is az tűnt fel, hogy erősíti meg, milyen nyomozásban jó Poirot. Az elején utaztatja, klasszikus nyomozós kriminek indítja, de aztán szépen visszaér oda, hoyg Poirot a kis szürke agysejtekkel dolgozik és nem lábmunkával.

A Listerdale-rejtély sem krimi. Sőt, addig elmegyek, hogy Beaton Deklassz Hotelébe is elmenne. A gazdag nemes rájön saját galádságára és álcában elszegényedett nemeseknek segítget. Inkább szerelmi történet, egyetlen krimis poénnal – ahogy az özvegyasszony fia mindenáron bűnügyet gyanít és meg van róla győződve, hogy hulla van valahol a falba rejtve.

A magányos isten is románc. Ráadásul hasonló elemmel: álruhás szerelmesek egymásra találása és nincs krimi. A kis plusz csak a kis isten közbenjárása, mintha nem is csak egy szobor lenne, hanem valóban a véletlennek tűnve elhozná a happy endet.

Ezek az érdekesebbek, volt még a kötetben, de azok kevésbé kötöttek le. Azt általánosságban el tudom róluk mondani, hogy nagyon hiányoltam Londont. Van, ahol a báros a helyszín, de jellegtelenül. A másik annak észrevétele, mennyivel szerelmesebb ez a kötet, mint a korábbi antológiák. Nem csak a szokott krimibe épített szerelmi szálak vannak, de olyan novellák is, amiket inkább találtam románcnak, mint bűnügynek. Ha Christie stílusában is megírva.

Nem rossz kötet, változatos is, de nehezen emésztem meg, mennyire nem pont azt hozta, mint amit a címe miatt vártam volna. Azt nem számoltam meg, hogy hány tetszett igazán, míg egy-egyet elég volt végigolvasni. A jobb volt több, mert annak ellenére, hogy szerettem belekötni, azért szívesen olvastam. A szerző stílusa, cselekményépítése kedves számomra, ha már olvastam tőle annyit, hogy túl ismerős is.