Fülszöveg: 

Killian Carson egy kifinomult, elbűvölő külső mögé rejtőző ragadozó. Hidegvérű, manipulatív és romlott. Kisugárzása és intelligenciája révén bolonddá tart mindenkit, Glyndon azonban rögtön keresztüllát rajta. Látja benne a pszichopatát, és bár az esze azt súgja, hogy meneküljön, a lelke mélyén titkon tudja, hogy a szörny üldözni fogja…és hogy ő azt szeretné, ha elkapná.

Glyndon King sosem érezte, hogy bárkinek is a kedvence lenne. A családjában az anyja és a fivérei rendelkeznek művészi tehetséggel, és Glyndon tudja, hogy ő sosem ér majd fel senki elvárásaihoz. De Killian? Ő nem támaszt vele szemben elvárásokat azon túl, hogy Glyndon most az övé. Az sem számít, hogy a főiskoláik versengenek egymással, kettejük másokat kizáró, mindent felemésztő szenvedélye minden mást elfojt.

De valóban képes-e két összetört lelkű ember begyógyítani egymás lelki sebeit? Képes-e sötét és bűnös vágyuk győzedelmeskedni a múltjuk felett? És amikor kiderül, hogy ez a két múlt még nyugtalanítóbban összefonódik, mint azt korábban hitték, akkor két lehetőség áll előttük: megerősödve kerülnek ki a harcból vagy a vesztükbe rohannak.

Szerintem: 

Komolyan bajban voltam, hova soroljam a Royale Elit könyvekhez képest. Lehetne mondani, hogy külön sorozat és ne hasonlítgassam, de

azért össze vannak kötve. Az első sorozatban megírt szereplők gyerekei kerülnek most előtérbe és feltűnnek a korábbi férfiak is, mint Xander vagy Aiden.

Igaz, a mostani főszereplő nem a gyerekük, hanem Aiden King (nagyjából) unokahúga. Híres művésznő lánya, az ikerbátyjai is képzőművészeti tehetségek. Glyndon is fest, de fele olyan jónak sem tartja magát, mint a családja más tagjai. Tele van kisebbrendűségi érzéssel, éppen csak bocsánatot nem kér, hogy él.
Barátja – nem romantikus értelemben – halála után ő is az öngyilkosságot fontolgatja, de a zuhanását megakadályozza a King Egyetemre járó, veszélyes hírű Killian Carson, akinek a beceneve is a természetére utal: Kill. A lány megmentése után be is nyújtja a számlát, Glyndon választhat, melyik testnyílását dugja meg a fiatalember. Ezzel indul kettejük kapcsolata, amely kb. arról szól, hogy Kill bejelenti, mit akar – Glyndon nemet mond, tiltakozik, aztán meg behódol. A végére a cselekmény ugyan fel van pörgetve azzal, hogy kiderül az öngyilkosság körüli igazság és egy elit elleni puccskísérlet, de az már nagyon a vége és nem is az a lényeg.

Ez egy Glyndon – Kill sötét románc, ami egymás leuralásáról és az erőszak elfogadható fajtáiról szól. Kvázi Kill kapcsán az van fejtegetve, hogy a benne élő pszichopatát mi és mennyire tudja visszafogni, milyen sötét szükség köti a lányhoz.
Némi személyiségmélyítés és lelki gyötrődés van benne mindkét fél oldaláról. Glyndon, aki mindig kevesebbnek látja magát, mint amilyen. Kill, aki nem bírja megbocsátani a kihallgatott beszélgetést a szülei között, amiből azt szűrte le, hogy jobb lett volna, ha meg sem születik. Félnek tőle és ő rossz.

Kezdek különben immunis lenni. Kb. egy éve totálisan kiakadtam volna azon az erőszak-meneten, amin ez a pár végiggyalogol. Mégis, milyen kapcsolatnak nevezzük azt, amikor már az első konfliktusuk is az, hogy Kill megerőszakolta-e a lányt, vagy beleegyezéses volt az aktus? A kötet erőszakos, szinte egymást bántalmazó szexualitással van tele. Igaz, Kent nem is árult zsákbamacskát, az előszóban leírta, milyen sötét szerelmet mesél. Bár, megjegyzem, függőség jobban kifejezné. Most már tudom azt írni, hogy a zsánerben más értelemben használjuk a szerelmet, ezek végzetes fizikai függőségek és személyiségben mániás ragaszkodások. Ezt tökéletesen hozza ez a rész is.

Mocskosan van megírva is. Obszcén és a zsánernek megfelelően tabudöntögető. Soha nem értettem, hogy gazdag, elithez tartozó, kiemelkedően tanuló és tehetséges fiatalok, egyetemisták és leendő vezetők, gazdagok miért beszélnek ilyen alpárian. De már erre is azt írom, zsánerelem. Glyndon visszafogottabb, de körötte a srácok bizony többet káromkodnak és alsóbb nyelvi rétegekből válogatnak.

A két főszereplőre fókuszál és egy-egy hozzájuk közel álló mellékszereplő kap még annyi alapozást, hogy rájuk felhúzható legyen a folytatás. A főszereplők esetében van lelki ábrázolás, jellem, bár a fejlődésre nem mernék mérget venni. Inkább felismeréseik lesznek és egymásban szépen megtámaszkodnak.
Különben a páros mindkét tagjában megtaláltam, ami idegesített. Glyndon önéletrontó és rossz olvasni, ahogy saját magát értékeli le. Kill meg rosszfiú, nem lehet szépíteni. Éppen csak nem olyan környezetbe született, hogy sorozatgyilkos legyen belőle, megtanult a társadalomba illeszkedni, de ő egy állandó közdelem a sötét késztetések ellenében – de azt is írhatnám, hogy megtanulta, milyen vágyait és hogyan elégítheti ki. Ez az egyszerre sötétség meg ő a pozitív főszereplő is, nálam nem állt össze.

Zárva a kezdeti gondolataim, Aiden King történetének szintjét megugrotta. Már csak azért is, mert nincs trilógiává bővítve. De a Black Knight jobban tetszett. Majd kiderül, a folytatások merre viszik tovább és melyik szereplővel, még nem lestem meg azt sem.