Fülszöveg: 

A Pándomínium világainak összessége és a géphegemónia elkerülhetetlenül háborúba sodródik egymással, egy olyan globális háborúba, amelyet lehetetlen megnyerni, és amelynek bolygók ezrei esnek áldozatul. Legalábbis a Rupshe nevű, még a földi emberek által tervezett mesterséges intelligencia számításai ezt vetítik előre.

Ám valahol a multiverzum mélyén rejtőzködik egy erő, az Anyamassza, amely Rupshe szerint pillanatok alatt véget vethetne a háborúnak. A mesterséges intelligencia összeállít egy meglehetősen különös csapatot, hogy felkutassák.

A valószerűtlen hősöket küldetésük a Tsakom nevű börtönbolygótól egészen a posztapokaliptikus Föld mérgezett világáig viszi, amíg végül eljutnak magához az Anyamasszához is. De vajon sikerül-e meggyőzniük az ősidők óta semleges entitást, hogy segítsen nekik? És mi lesz, ha kifutnak az időből? A Pándomínium ugyanis már bevetni készül azt a valóságokat elemésztő fegyvert, amelynek hatását még a megalkotói sem képesek előre látni vagy kordában tartani.

Szerintem: 

Az első benyomásom az volt, hogy ez önálló regényként is tökéletesen működik. A korábbi kötet a világépítés miatt lehet érdekes, miből

alakult ki a jelenlegi helyzet. De különben nem igényel előismeretet.

A jelen állapotát több oldalról, már a kötet elején megismerjük. Kik a főszereplők, milyen helyzetet akarnak megoldani. A Pándomínium háborúban áll a gépekkel és egy olyan fegyver kerül kifejlesztésre, amely minden végzetét elhozhatja.
Egy vegyes csapat, részben börtönből megszökve érzékeli a veszélyt, és miközben menekülniük kell, keresik a megoldást és akcióba lendülnek.

Alapvetően Rupshe és a csapat útját követjük. Járunk több bolygón és alaposan, elemezve megbeszélik a lépéseket és történeteket is felelevenítenek. A bizalmukat ugyanis az Anyamasszába vetik, de az a világ egyik legnagyobb titka, még a koordináták megszerzéséért is kb. olyan hadművelt kell nekik, mint amikor a Zsivány Egyes ment a halálcsillag terveiért. Így van cselekmény is, de komolyabb sci-fihez illően több elmélet, beszéd és tudományos háttér is.

Talán azért, mert ezt gyakran éreztem száraznak, én jobban szórakoztam azon, hogy a tisztviselő Baxemides hogyan szervezi a fegyverfejlesztést vagy mániásan koncentrál a bosszújára, ha érzi is, hogy ez már rögeszme és nem kellene. A kis csapat két tagját ő juttatta a börtönbolygóra és élvezettel követte azóta is, hogy kínozzák és alázzák őket. Érzékenyen is érinti a szökésük. Nem azt mondom, hogy vicces volt, mert valahol inkább szomorú, de mégis éreztem benne valami kis humort, amin jókat tudtam derülni.

Bár már eleve egy végtelennek tűnő párhuzamos univerzumban járunk, ahol az élet is rengetegféleképpen fejlődött, még tovább lehetett ezt a világot bővíteni. Érdekes volt, amit az Anyamassza mesélt el és egészen más megvilágításba helyezte vele a szerző magát az életet is. Meg is mosolyogtatott, hogy mennyire másként nézett ugyanarra a helyzetre egy olyan entitás, mint ez a massza és az őt felkereső egyéni létezők.

De nem csak ilyen nagy léptékben, kisebb és személyesebb történetekben is szépen jöttek a sci-fi regényekből ismerős témák. Az emberek testének technikával és gépekkel való feljavításától kezdve egészen addig, hogy az én-tudattal rendelkező roboti létező nem akar visszatérni a saját társai és világai közé, mert akkor csak a kaptár-tudat egy eleme lenne és megszűnne az egyénisége.

Ahogy az első kötet, ez is értelmesen és követhetően van megírva. Azért nagyobb odafigyelést és ráfordítást igényel, mint egy könnyedebb történet, de nem is kínoz magas tudománnyal, képletekkel. Arra viszont nyitottnak kell lenni, hogy a világképébe passzoló, a helyzetet kifejező szóképzéssel és fogalmakkal találkozunk benne.

Összességében elértem oda, hogy regényként korrekt, egy komolyabb sci-fi. De szeretnem nem sikerült. Nekem ahhoz több kaland kellett volna és olyan szereplők, akikkel jobban együtt tudok érezni. Sokat mond, hogy a gonoszkodó erőforrás-elosztó jelenetei szórakoztattak legjobban, aki a főszereplők ellenfele egy szinten.