Fülszöveg: 

A Tolvajok Rendjének elátkozott adminisztrátoraként élek, meghúzom magam, és közben remélem, hogy az Olümposzon uralkodó szeszélyes lények nem vesznek észre. Nem könnyű feladat, tekintve, hogy San Francisco éppen Zeusz védővárosa, de igyekszem. Túlélek. Egészen addig, míg egy éjszaka össze nem futok egy másik istennel. Mind közül a legrosszabbal. Hádésszal.
Az Alvilág könyörtelen, higgadt királya először vesz részt az istenek halálos küzdelmében, a Choneftiriben. A viadal célja, hogy új uralkodót válasszanak az Olümposz trónjára. Ám nem maguk vívják ezeket a csatákat, hanem halandókat választanak ki, hogy helyettük vegyenek részt a kegyetlen versenyekben.
Vajon miért engem választott Hádész? Egy szarkasztikus kis senkit, akin átok ül. És miért dobban meg a szívem minden alkalommal, amikor azt mondja, hogy az övé vagyok?
Nem tudom, gyalognak, csalinak vagy valami egészen másnak tekint engem ez a veszélyesen kísértő istenség. Hogyan is tudhatnám, amikor több titka van, mint csillag az égen? Hisz Hádész a saját szabályai szerint játszik… és a Halál – bármi áron – győzni fog.

Szerintem: 

Tudom, hogy most kissé igazságtalan leszek. Egyszerűen nem bírok átlendülni azon, mi az, amivel Owen átformálja a mitológiai hátteret. Annyira megszoktam már, hogy

a mindenféle adaptációkban Hádész és Perszephoné összetartoznak, hogy most a közéjük került Lyra már léténél fogva irritál.

Ok, előre szaladtam. Az alaphelyzetet nézve egy Éhezők Viadalát kapunk kis módosításokkal. Itt az istenek választanak egy-egy halandó bajnokot, akiket a maguk szervezte véres versenyszámokon indítanak, hogy a győztes 'istene' 100 évre megnyerje az istenek királya címet.
Hádész először vesz részt és Lyra lesz a bajnoka, a tolvaj céh adminisztrátora, aki már születése előtt Zeusz átkát kapta: őt nem lehet szeretni. Szenved is miatta, pl. reménytelenül szerelmes a céh aranyifjába, Boone-ba. Hádész ezzel húzza is be – ha ő nyer, leveszi róla Zeusz átkát.

A regény a különféle istenek kitalálta játszmákat meséli el, miközben Lyra és Hádész egymásba is szeretnek. Hádész itt már özvegy, plusz, Perszephoné az elrendezett házastársa volt, aki inkább testvér számára, mint bármi más. A játékok között akad mindenféle, egy közös vonással. Az istenek itt élik ki vérszomjukat, szóval, rendszerint a vesztesek belehalnak és azt sem tiltja semmi, hogy a versenyzők egymást a halálba 'segítsék'. Lyra kezdettől másként játszik – segít, akinek csak tud és menti a többieket is. Ez visszatérő motívum, minden bemutatott játékban.

A cselekmény eléggé pörög, ki vannak találva a játékok. A visszatérő elemek kiszámíthatóvá tudják tenni – ha Lyra döntéshelyzetbe kerül, lehet rá számítani, hogy mindig másokat helyezi előtérbe maga helyett, ha az neki káros is. Sajnos, a magánéleti vonallal hasonló a helyzet. Túl tipikus és semmi meglepetés nincs benne. Alig tűnik fel Hádész, a lány már kezd odáig lenni érte és ha az elején szidja is ezét-azért, nyilvánvaló, hogy nem Boone mellett köt ki a végén, átok ide vagy oda. A végső csavar is, valami hasonlót lehetett várni. Amikor elhangzott a jóslat, hogy Hádész felégeti a világot, annak egy okát tudtam elképzelni: Lyrát éri valami és megmenti vagy bosszút állni akar érte. És mi lett? Pont ez.
De nem is ez a legfőbb bajom, tényleg abszolút szubjektív, de a Hádész – Perszephoné barátság házassága, amit nem bírok megemészteni. Tényleg túl sok olyat olvastam, ami róluk szól és nem tudom elengedni. Van is bennem egy gonosz hang, hogy mi lesz, ha Perszephoné kiszabadul. Visszatér Hádész mellé, Lyra meg hivatalos szerető lesz, vagy megejtik az istenek első válóperét?

A főszereplőkbe semmi extra nincs. Vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy a zsáner tipikus alakjai. Az istenek alapvetően vérszomjasak, csalnak és gyarlók. Hádész, aki a férfi hős, a kivétel. Mondjuk, ravaszkodni ő is tud, de tisztességes maradt ennek ellenére. Hősszerelmes, rajta érezni kezdettől, hogy Lyra nem csak a játékosa. Lyra meg az átlaglány, akiről a végére kiderül, hogy minden, csak nem átlagos. Értékeket képvisel, jó barát és ifjúsági regényesen őrizgeti magában a sebet, hogy az átok miatt magányra van ítélve. Zeusz a minden rossz képviselője.
Akit különben érdemes még kiemelni, az Boone. Ő az a típus, aki nekem jobban be szokott jönni. Kicsit csibészes, van egy rosszfiús hangulata, remek tolvaj, de különben gondoskodó, kedves és csupa szív srác. Nekem konkrétan jobban is tetszett volna a sztori, ha nincs Hádész – Lyra szerelmi szál. Az isten a feleségét akarná visszakapni, Lyra meg Boone oldalán találna szerelmet. Tudom, tényleg nem bírom elengedni…

Némileg túl is van írva, ehhez sok volt a 600 oldal. Lyra érzelmi gyötrődéseit, pláne az ismétlődő elemeket, mint azt, hogy isten – halandó kapcsolatnak nincs jövője, lehetett volna húzni. De legalább értelmesen köznyelvi, minimális obszcén elemmel, ami érzelmileg indokolt. Ez nem mocskos könyv, elfogadható ifjúsági – hajolva kicsit a new adult felé. Vagy fordítva? Az is beleférne.

Egynek elment, én alapvetően szeretem a versenyeket bemutató könyveket. Lehet szeretni a főszereplőit is, vagy az alvilági szereplőket – Kerberosz az egyik legjobban sikerült figura benne. Tényleg, az az igazi bajom, hogy Owen mindenképpen összehozta Lyrát Hádésszal és még istennőt is csinált belőle, hogy örökké együtt lehessenek.