Fülszöveg: 

Hastings kapitány érdeklődve figyeli, ahogy Hercule Poirot a reggeli postáját bontogatja. Az egyik levelet kétszer is végigfutja. Hastings kérdésére, hogy ki írta a levelet és miről szól, a belga detektív egyszerűen átnyújtja neki, hogy olvassa el. A kapitány értetlenkedik: a levél nem is szól semmiről! Miss Emily Arundell, minden kétséget kizáróan egy vénlány, Poirot segítségét kéri – de hogy miben, az nem világos. Poirot nem habozik, nemsokára útra kel, Miss Arundell házán azonban „Eladó vagy kiadó” tábla lóg. Mint kiderül, a kisasszony nemrég meghalt, és végrendelete azóta is szóbeszéd tárgya a faluban. Mivel Agatha Christie szövi a mese szálát, sejthetjük, hogy a halállal és a végrendelettel sincs rendben minden…

Poirot-t ez alkalommal nemcsak kis szürke agysejtjei vezetik nyomra, hanem egy kedves foxterrier is.

Szerintem: 

Ez már egy olyan Poirot-nyomozás, amit végig tudtam élvezni és röviden: jó volt olvasni. Akadt benne ötlet, humor és kellően bonyodalmas, indítékot feltáró eset is. Az meg csak hab a tortán, hogy

egy szimpatikus négylábú is feltűnik benne.

A kiindulási helyzetünk a szokott környezet: felső középosztály. Miss Emily idős hölgy, akit ér egy baleset. A kutyája labdáján elcsúszik, leesik a lépcsőn. De ő tudja, hogy igazából mi okozta a balesetet, aggódik és ír egy levelet Poirot-nak. Sajnos, hónapokkal később kerül feladása és mire a nyomozó megkapja, a hölgy már halott. Különös végrendeletet hagyott hátra. Idős is volt, semmi gyanús eset. Poirot mégsem tágít és az igazság nyomába ered. Mert ő is rájön, amire a hölgy a balesetet követően…

Tálalva van a szokott felállás: fix időpont, ahogy megvannak a fix emberek, rokonok és örökösök, akik a helyszínen voltak és gyanúsítottak lehetnek. Mivel a végrendelet a rokonokat kizárta, őket is könnyű rávenni, hogy engedjék a belga zsenit nyomozni, hátha így az örökség is visszaszerezhető lesz. És érkeznek is a tipikus alakok: a jelentéktelen, szürke középkorú társalkodónő. A fiatal, társasági unokahúg. A megnyerő, de simlis unokaöcs. A külföldre férjhez ment, kisgyerekes anya.

Nyomozónk tartja a kihallgatásokat/beszélgetéseket, miután megszemlélte a vidéki házat. És szép lassan mindent összerak – jellemeket, ellentmondásokat, tipikus viselkedéseket és az ebből kirajzolódó igazságot. Hastings ugyan ott van mellette, de ő a végszavazó, akin keresztül Poirot az olvasónak magyarázhat. Kötelező kellék ő is, és most kifejezetten szerettem, amikor Miss Emily kutyájával Hastings szépen összebarátkozik, és a kedves eb a végére a nyomozó párosnál lel új otthonra. Igen, krimire is igaz, hogy ebbel jobban el lehet adni, számomra biztosan.

A szerző tipikus szerkezetét követi: megismerjük az esetet és a szereplőket. A bűnügy után Poirot sokat beszélget és a végén, egy nagy ülésen feltárja az igazságot. Semmi meglepő ilyen téren, de újfent meglepetés, ki tette. Az indíték menet közben már sejthető, de végig ügyesen terel és más tűnik gyanúsnak.

De ennél sokkal inkább az szerettette meg velem a kötetet, hogy ezen sokat mosolyogtam. Már eleve az, ahogy Hastings a háta közepére sem kívánja ezt az esetet, és elég sokáig értetlenkedik, Poirot mit akar egy régi balesettel, mit akar egyáltalán nyomozni? Majd maguk a beszélgetések, Poirot finom humora, amire sokan többféleképpen reagálnak. Az unokaöccs, a szerethető simlik különösen jól sikerült, remekül el lett kapva a figura, aki rendszeresen bajt okoz és csibészkedik, de mindenki szereti.

Hozzá az ismerős tárgyilagosság, Poirot életbölcsességei. Néha kicsivel többnek érzem a beszélgetéseket, mint ami jól esne, de itt helyén voltak az információk, nem tűnt soknak a társalgás a nyomozóval.

Pedig tényleg sok az ismerős elem, a kis kitekintővel, kivel mi lett később. Az ismerős szerkezettel, ahogy a legvalószínűtlenebb szereplő lesz az elkövető. De nem ezért szeretjük a szerzőt? Most meg volt kutya is!