Fülszöveg: 

Huszonöt éves, egyedülálló, munkanélküli és menthetetlenül zűrös nőként egyetlen céllal érkeztem nyárra Hamptonsba: hogy önmagamra koncentráljak, és kilábaljak a kapunyitási krízisemből. Nem terveztem, hogy találkozom egy jóképű idegennel, hogy ez az idegen a milliárdos Preston Rhodes lesz, aki a Manhattani Mambák szupersztár irányítója.
És ez még csak nem is a legőrültebb része a sztorinak.
Megkért, hogy egy héten át játsszam el a barátnője szerepét. Neki kellett egy partner a húga esküvőjére, én pedig sosem mondanék nemet egy olyan ritka lehetőségre, hogy egy gazdag férfi kényeztessen.
Csakhogy Prestonnak nem nagyon megy a tettetés.
Így ahelyett, hogy felfedezném önmagam, azzal töltöm a hetet, hogy megtapasztalom, milyen lenne vele az élet. És ahelyett, hogy magamra figyelnék, azzal foglalkozom, ahogy rám néz, ahogy megérint, és hogy mennyire vágyik rám.
Miután végül egyikünk sem színlel, csak remélhetem, hogy képesek leszünk megőrizni, amit a szikrázó fények és a nyári éjszakák adtak nekünk.

Szerintem: 

A 3. kötet sem váltja meg a sorozatot. Röviden ugyanaz a véleményem, ami eddig is kialakult a sorozatról: a zsáner tipikus elemeiből összevágott,

ötlettelen és egyszerű románc, ami még egy jó kis guilty pleasure élményt sem kínál, hiába szupergazdagok a szereplői.

A történet? Adott egy NFL sztár, aki a visszavonuláson gondolkodik, nem akar azért tönkremenni a sportban. Adott a húga barátnője, aki az életbe kilépve kitalálni akarja magát. Esküvő előtt egy lakrészbe kerülnek, és úgy döntenek, kihasználják a lehetőséget és viszonyba kezdenek. Csak azzal nem számolnak, hogy a vágy mélyebbre megy, egymásba szeretnek. És Emma nem kész egy komoly, felnőtt kapcsolatra, legalábbis komolyan ezt beszéli be magának.

Nincs benne egy rendes konfliktus sem. Ugyan az előszóban beígér olyasmit Singleton, hogy viszonylag nagyobb korkülönbség van a szereplők között, vártam is valami ilyesmit, de semmi. Egy kicsit más az életszakaszuk, de abban még egyeznek is, hogy mindketten változás előtt vannak és éppen kitalálják, milyen legyen az életük következő szakasza. Nekem inkább jött le az, hogy összeillenének az őket foglalkoztató kérdések, mintsem generációs szakadék feszülne közöttük. Plusz, ha elkezdtek volna beszélni és tényleg kibeszélni dolgokat, lehetett volna megoldás.
Helyette hónapokig külön vannak, hogy úgy folytassák, mintha nem is történt volna semmi? Ez különösen a halálom, mert ez annyira irreális. Mindig is halálom volt a nagyobb kihívás után ugyanott folytatott viszony, mert az idő telt, változtak, más dolgok érték őket. Hogy lehetne a kapcsolat olyan, mint korábban?

Untam a cselekményt, mert kb. tényleg csak annyit tud, hogy két szerethető, szexi embert összedob, aztán írogatja, milyen jó a szex, meg még meg is értik egymást. A viszony teszi ki az egészet és annyira egyszerű az, hogy ettől rém unalmas a könyv.

Szokásos gondom, hogy mennyire kétszereplős. Kb. mintha Emma és Preston lennének az egyetlen szereplők. Néha felbukkan végszavazni nekik valaki, a lényeges pontoknál a nagymama, de ennyi. Érdemleges szerepet senki másnak nem tudott írni a szerző. A kétszereplős darabokhoz meg igencsak jó két karakternek és párbeszédeknek kell lenni, hogy tetszen, de ez nem olyan lett.
Ez kb. annyi, hogy az életkezdés válságban szenvedő lányka össze kell kapja magát, hogy magának is be merje ismerni, hogy kell neki a gazdag, jóképű srác, akivel egymásba szerettek. Nagy konfliktus, nem igaz?

Megírva is ilyen ötlettelen, semmilyen a szöveg. Írnám, hogy tizenkettő egy tucat, de azt is írhatom, hogy éppen olyan, mint a sorozat korábbi két kötete. Kevés.

Nem is ragozom tovább. Valamivel jobban össze lett rakva, mint a legelső rész, de különben eddig gyenge ez a sorozat. A harmadik rész is.