Fülszöveg: 

Hollandiát lassan elönti a tenger, a víz mindennap egy kilométerrel többet követel magának a szárazföldből. A király elhagyja az országot, a miniszterelnök napi sajtótájékoztatót tart, a katonák megjelennek a gátakon, Németország pedig megnyitja sportcsarnokait az evakuált hollandok előtt. Eva Meijer regényében egy diákot, egy klímaaktivistát és egy oceanográfust követhetünk az új tengeren, útjuk során pedig kiderül, hogyan változtatja meg a víz alapvetően a világról alkotott képünket.

Szerintem: 

A katasztrófa filmeket szeretem. Simán elnézem, ahogy kitör egy vulkán, vészesen lehűl a Föld vagy éppen egy meteor készül szétrobbantani a bolygót. Így a Tenger Most alapja nekem még kényelmes is volt.

A helyszín Hollandia, ahol azzal szembesülnek az emberek, hogy

megszűnt az apály-dagály jelensége. Most csak jön a tenger és egyre nagyobb területeket lep el. Senki nem érti, mi történik, de a víz nem akar megállni, csak jön és jön.

Erre építi rá a szerző az egyes karaktereket, akik próbálnak valamit tenni a helyzetben. Pl. követjük a minisztérium munkáját, annak a fázisait, ahogy szembesülnek vele, hogy tényleg hatalmas a gond és valamit tenni kell. Kérdés: mit? Az elején megnyugtató beszédeket mondanak, kirendelnek tudósokat mintákat venni, majd a katonaság és a helyszínre érkezik, barikádokat emelnek. A víz azonban nem áll meg és az emberek tehetetlenek.

Meijer egy mozaikot rak elénk, amiben annyi az állandó, hogy a víz ellen nincs mit tenni. Ha az ár közeleg, menekülnek, megfulladnak, próbálkoznak a túléléssel, de megállítani nem tudják. Ahogy írtam, a legfelső szintek is ábrázolva vannak. Még jó kis társadalmi kritikát is meg lehetett azzal fogalmazni, hogy pl. a király mond egy beszédet, majd az egész családdal gépre ül és ha nem is hívják annak, de menekülnek afrikai nyaralójukba. De lehetne azt is említeni, amikor tömegével kell az embereket evakuálni és a kormány földet próbál venni más országoktól, hogy ott telepedhessenek le. Ugyanígy benne van az egyszeri emberek, akik felpakolják a legszükségesebbeket és elindulnak. Akik keresik eltűnt szeretteiket. Akik ott és konkrétan futnak a víz elől. Benne vannak a különféle szervezeti hangadók – a cím is tőlük van, a Tenger Most az egyik jelmondat, amivel azt fejezik ki, hogy sz ember természet elleni bűnei visszacsapnak és a tenger most jön és megfizet, hála a klímaválságnak és annak okozóinak, az embereknek.

Jó ötletek vannak benne és abszolút jól olvastam egy katasztrófa krónikájának. De ezzel együtt azt éreztem, hogy nehezebb regényként olvasni és értelmezni. Nincs egy fix főszereplő, akinek a sorsát követnénk. Itt az leginkább a tenger, és pár oldalaként kapunk is egy pár soros szösszenetet, hogy a tenger milyen szerepet tölt be. Mennyire sokat jelentett az emberiségnek mindig is.

Kissé talán szárazabb is a szöveg. Több a leírás és a narrátori eszmefuttatás, a lexikális ismertetése a helyzetnek. Az érzelmi tényező kisebb, vagy éppen az zavar, hogy nagyon ugrál a szereplők között és gyakran az is nyitva maradt, kinek mi lett a sorsa. A végső kép is fenyegető. Ami meg különben jogos, mit is tehetnének maga a tenger ellen?

Érdekes volt, hihetően mutatta meg a katasztrófa képét és az emberi reakciókat. Mitől van mégis hiányérzet? Nekem leginkább attól, hogy nincsen hőse vagy hősei. Nagyon krónikát idézett fel bennem.