Fülszöveg: .

Egy kártevő elpusztítására küldték. Helyette egy szörnyeteggel találta szemben magát.

Legyetek üdvözölve Tiliard dekadens és halálos városában! Egy metropoliszban, melyet egy ősi fa tönkjéből vájtak ki: lombozatában a társadalom elkényeztetett elitje mérgező parfümökkel torzítja el a többiek elméjét, gyökerei között pedig kártevőirtók csapatai vadásznak hátborzongató teremtményekre, melyek nem csak különösek, de gyakran egészen veszélyesek is.

Ebben a bonyolult, kaotikus városban Guy Moulène kártevőirtót egyetlen egyszerű cél mozgatja: meg akarja akadályozni, hogy a húga is adósként élje le az életét. Az ő érdekében bármilyen munkát elvállal, legutóbbi prédája viszont merőben különbözik az eddigiektől: egy szépségre éhes, sárkányméretű százlábú, melynek halálos a mérge, és mohón falja a műalkotásokat. Ahogy a gigantikus féreg a csatornáktól az operaházig megemészti Tiliardot, mérge átalakítja a város jövőjét.

Épeszű ember nem eredne a lény nyomába. Guy-nek azonban nincs más választása.

Szerintem: 

Nem szeretem ezzel kezdeni, de ez tipikusan az a könyv, amit befejeztél és már lapozgatni is kezded vissza vagy akár el is kell még egyszer olvasni. Mert hatalmas betűkkel tudnám magam elé írni, hogy MI VAN?

Rendben, az is tény, hogy minimális érzékem van a

groteszk irányzatok felé. Ahogy a szatírával is hadilábon állok. Szerintem azért, mert annyira szeretem a logikus, értelmes dolgokat. Nem véletlenül a krimi/thriller és az epikus fantasy a nagy kedvenc; szeretem a logikai íveket, átláthatóságot, nagy és epikus, érthető történeteket.
Ezt a fantasy-t meg olyan élmény volt olvasni, mint A Rózsa nevét. Azt is írhatnám, hogy szépen benyomnám a szépirodalom és a populáris könyvek közé, szépen a határra.

Nem akarok csavarokat lelőni, úgyhogy igyekszem finoman fogalmazni. Két történetet kezdünk el megismerni és a kettő nem kevés tekintetben ellenpontoz. Az egyikben Guy-t ismerhetjük meg, aki féregirtó. Valaha színházi kísérő volt, de amikor rajtakapták, hogy nézi a darabokat, kirúgták. Veszélyes, alja munkát végez, egyre inkább eladósodva és állandó életveszélyben, stiklikkel is kísértve a sorsot, hogy a húgának ennél jobb életet tudjon biztosítani. A bonyodalmat a nehéz életen túl az okozza, hogy egy új féregre bukkan és ez a világ nagyon nem szereti, ha új féreg jelenik meg.

A másikban a fent világát látjuk, ahol a gazdagok és nemesek élik a maguk szörnyeteg és hatalomhajszoló életét. Korruptak, mocskosak, hazugok és álszentek. Az ő játszmáikban parfümmesterek ténykednek, hiszen illatokkal itt bármit el lehet érni. Szebbnek tűnni, hatásos szónoknak lenni, csábítani, ölni. Hatalmas a skála. Érkezik egy új nemes és a kormányzó parfümőre belesodródik a játszmáiba, amelyek egyre veszélyesebbek.

A történetek persze, hogy össze fognak érni. Ha nem is mesélem el, hogyan. Mert több trükkel is él a szerző, hogy miképpen következnek, ki a közös szereplő, stb.
Inkább azt emelném ki most, hogy mennyire ellenpontja egymásnak a két világ. A legalul és a legfelül levőké, miközben mindkettőben folyik a vér és tele van fájdalommal. Azért szó se róla, fent lenni a kényelmesebb. Pl. mindkettőben van szereplő, aki eladja magát. De míg lent szexbábu lesz, akit alkalmanként vernek és dugnak meg, mondhatni apróért, fent ez érdekházasságot jelent minden luxussal.

A végére derül ki az is, mi a nagy cél, amiért minden történik. Az a válasz, ahogy a két történet kapcsolódik. Ahogy a két főszereplő kötődik. Az át tud értelmezni dolgokat, de addig is, külön történetként is lehet élvezni és követni a szálakat.

Ennes remek atmoszféra teremtő, de mennyire jó a világépítése? Itt jön be a groteszk és azok a dolgok, amik miatt igényem lenne megint, és más szemszögből olvasni a könyvet. Elsőre mindig a szereplőkre és a konkrét cselekményre koncentrálok, de itt valami elképesztő a világ, amiben járunk.
Nem merném azt írni, hogy igazán fel tudtam fogni. Itt sokszor nem kaptam meg azokat a magyarázatokat, összefüggéseket, amelyek megértetnék velem igazán ezt a különös várost férgekkel és parfümökkel. Egyes dolgokat ki tudtam belőle szűrni, másokkal szenvedek. Mint a nevekkel.

Közben meg azon járt az agyam, hogy mit kellene látni benne. Amiért felhoztam korábban Ecót. Mintha teljesen mellőzhető lenne az egész cselekmény és csak az számítana, hogy mi van mögötte.
Egyelőre több a kérdésem, mint amit dekódolni tudok. Egész biztosan többet kellene látni a férgekben is. Vagy, az emberek és a színház kapcsolata. Az előadások, amelyek egyben gyilkos párbajok is.
Azt könnyen magyarázom, hogy egy romlott vezető alatt hogy lesz az egész rendszer véres és fájdalmas, de nem is ezek foglalkoztattak most. Annyira szerettem volna pl. a zenéből valami többet kihozni, vagy az illatokból.

De egyelőre félreteszem, maradok a könnyebben megfogható elemek mellett.
A szereplői – árnyalatok és titkok sorából épülnek fel. A végére teljesen olyan érzetem volt, hogy jók nincsenek. Áldozatok, esetleg. De ez egy olyan világ, ahol nem lehet ártatlannak és bűntelennek, érintetlennek maradni. Ugyan Guy ilyennek akarja megőrizni a testvérét, de látni fogjuk, mit sikerül elérnie és mi/ki lesz a lányból. A szeretet is lehet kegyetlenség alapja, mégiscsak, azért éri meg. Azokkal lehetett együttérezni, akik a szeretetért, a szerettükért harcoltak.

Van zárása, a fő konfliktus kisimul a végére. Az egyik fél célt fog érni. És mi az, ha nagyon sarkítom? Megmenteni azt, akit szeret. Ha közben fel is kell égetni a világot.

Egyedi. Más. Különös. Rá tudok tenni ilyen jelzőket. De egyelőre az összbenyomásom, hogy ezt még el kell legalább egyszer olvasnom. De nem nyáron. A hőség nem enged olyan mélyre belemászni ebbe a világba, ami szerintem kell hozzá, hogy felfogjam. Mert ez más. Különös. Egyedi és furcsa is.

Idézet: 

Nem vagyok becsvágyó lány, Aster. Nem kérek sokat. Én csak jól kereső munkanélküli akarok lenni.