Merényletet megakadályozó, származással szembenéző, kalandos.

A Riyria újabb feladaton van túl, de az anyagi gondok így is jelentősek. Sürgősen kell egy munka, vagy valami olyasmibe kell fogniuk, ami Royce lelkét nem rázná meg, de Hadrian nem lenne rá hajlandó. Így gyorsan elfogadják, amikor a papság egy tervet kér tőlük mindössze: látogassanak el Dulgath vidékére, ahol az ifjú Dulgath úrnőt meg akarják gyilkolni, mielőtt apja örökébe léphetne. Nekik fel kell mérni a védelmet, és megmondani, hol érdemes megerősíteni a nő testőrségét. A helyszínen azonban rá kell jönniük, hogy egy mocskos játszmába akarják őket belerángatni és bűnbakot csinálni belőlük. Ez már eleve visszavágásért kiált, de az úrnő titka, és amiket ő tud, szintén marasztalják a párost. Nysa Dulgath ugyanis olyan dolgokat mond ki Royce származásáról, amelyekkel a férfi maga sem volt tisztában.

Kezdjük talán egy kis rendszerezéssel! A Riyria Krónikák elmesélték, hogy keveredtek nagypolitikai eseményekbe a főszereplők, és nem csak királyságok sorsa múlt rajtuk, de mindketten egy olyan származással is bírnak, ami egy még nagyobb szabású történetet bontakoztatott ki a regények végére. A Riyria – A kezdetek sorozat olyan időkbe visz vissza, amikor még nincsenek ekkora játszmák, csak kalandozik a páros. Egy harmadik sorozat meg azt meséli el, a világ hogyan alakult ilyenné.

A középsőbe illik a Dulgath halála, amely abszolút megáll a maga lábán. Pontosan meg van írva még a világ is annyira, hogy minden előismeret nélkül élvezhető legyen a kaland és a szereplők jellemének alakulása. Röviden utalva van a szereplők barátságára, helyzetére, kapcsolataikra, és hogy milyen népekkel teli világban élnek (elfek helyzete). Természetesen, akinek bármilyen előismerete van, keresheti a plusz adalékokat – én pl. most sokkal jobban figyelek a múltra való utalásokra, az Első Birodalomra és az elfek történelmére.

Látszólag egyszerű a történet, de Sullivan ügyesen bonyolítja mindig kicsit tovább. A megbízás mögött van egy gonosz szándék, az úrnőnek is megvan a maga titka és az egész összeadódik, sokkal nagyobb így a kaland, mint lett volna önmagában. Talán abba bele tudnék kötni, hogy már hányadszor akarnak belőlük bűnbakot csinálni, bár az pontosabb lenne, hogy hányadszor akarnak egy bűnbakra kenni mindent a politikai játszmák miatt. Mert azért nem mindig a Riyria van erre a célra kiszemelve.

A szereplők körét is mindig kicsit tovább tágítja és hoz be izgalmas alakokat. Dulgath úrnő is erőteljes, és jól összerakott figura, de izgalmasabbnak éreztem most az olyan fontos mellékszereplőket, mint a festő Sherwood vagy az egykori Gyémánt, Scarlett. Az ő drámájuk szépen hozzá illik a nagy történethez, és színesíti azt. Még akár azzal is, hogy Sullivan feláldozza őket a regény érzelmi hullámainak érdekében. Igen, még mindig nem tettem túl magam egy bizonyos herceg/király vízbe fúlásán a későbbiekben. A mostani meggyilkoltat annyira nem sajnáltam, de azért sajnáltam. (Nem is volt több kötetnyi előzmény, hogy megkedveljem, ez is igaz.)

Szerettem benne Hadrian és Royce barátságát. Ahogy sajátos humora van annak, ahogy ez a két nagyon más ember együtt dolgozik. Az örök pesszimista az optimistával. Amikor Hadrian egy kiskutyához hasonlítja magát, aki eléd teszi a labdát… az a kép kifejezetten tetszett, de jól ülnek a párbeszédek is. Sikerül még emberibb arcot adni a szereplőknek, és a végére úgy éreztem, hogy jobban ismerem és értem mindkét regényhőst.

Mivel még van a szerzőtől olvasatlan könyvem, folytatom majd.

J. Sullivan: Dulgath halála – Mint fantasy: 90% önálló kalandként is izgalmas, de a sorozat egészében is helye van.

Szubjektíven: 75% volt, akit sajnáltam, de jó sztori és építette a páros jellemét is.

Állatot mentő, biciklivel világot járó, jótékonykodásba fogó.

Dean Nicholson mindig is kicsit a család lázadója volt. Amikor felmerült az ötlet, hogy körbe is tekerhetné a Földet, bele is vágott a kalandba. Létrehozott egy csoportot, kicsit hirdették magukat és elindult. Éppen a Balkánon tekert, amikor egy elhagyatott és kicsi cicára figyelt fel. Nem volt szíve otthagyni a semmi közepén, magához vette és orvoshoz ment vele, ha ehhez át is kellett csempésznie a kicsit a határon. Gyorsan eldőlt, hogy menhelyre sem adja be, inkább beadatja neki az oltásokat és elkészítteti a macskának az útlevelet, hogy vele tarthasson az útján. A cica a Nala nevet kapja és Dean útjának részévé válik. Saját hely a biciklin, a gazdi vállán. A kikerülő fotók és videók pedig nagyon hamar meghozzák a hírnevet a párosnak. Dean ráérez arra is, hogy ezzel a népszerűséggel segíteni is tud. Az élet azonban mindig képes átírni a terveket. Dean és Nala India felé vették volna az irányt, de egy Kínában terjedő vírus miatt megkezdődtek a lezárások.

Divatja van annak, hogy egy-egy állat netes karriert fut be és a gazdi aztán könyvet is ír különleges állatáról. Nálunk sem ismeretlen a téma, elég csak Erzsi vagy Demény nevét ide írnom, igaz?

Dean Nicholson kötete is szépen illik ebbe a sorba. Azzal lehet kicsit több, hogy az eleve érdekes, amit Dean bevállalt a macskától függetlenül. Kerékpárral a világ körül. A források kicsik, és menet közben kell előteremtenie a pénzt is. Ez az a része, amivel engem igazán meg tudott fogni. Azt nem lehet jól elkapni, hogy milyen természeti csodákat látott, arra ott van a netes felület és a képek. Viszont azt jól meg lehet írni, hogy miért és hogyan vállalt csónakos csoportokat a nyáron, hogy a megkeresett pénzből tekerhessen tovább ősszel.

Valahol ez nagyon bátor dolog. Bár a mai világ alkalmas arra, hogy minimális eszközökkel az ember nekiinduljon, azért nem sokan csinálnák a szerző után egy ilyen túrát. A kényelemhez szoktatott énem szinte borzad is, ahogy magam elé képzeltem, ahogy sátort állít, vagy alkalmi szállókban tölt el egy-egy éjszakát.

Azt nem állítanám, hogy a szerzőt nagyon megismertem a történetből. Az állatszeretete és a kitartása imponáló, de nem tudtam meg, ki az a Dean Nicholson. Talán nem is véletlen, hogy a cím is Nalát emeli ki. Végig az a fontos, hogy a macska mit hogyan él meg és Dean figyelme rá összpontosul. Mondjuk, engem érdekelt volna a túra, a meglátogatott helyszínek jobban is, de akkor az már egy más könyv lenne.

Rengeteg az érzékenyítés a kötetben. Csak ismételni tudom magam, mert ebben a történetben is megtaláltam azt, hogy az ember borzalmas lény, és az állatok – még a házi állatok is szenvednek miattunk. Ki az, aki kidob az út mellé egy újszülött állatot? Vagy egy kiöregedett kedvencet? El sem akarom ezeket képzelni. Hiába vannak olyanok, akiket Dean is bemutat, akik segítenek és akik próbálnak tenni, ez egy szélmalomharc. És a kötet sem lesz segítség, mert eleve az olvas el egy ilyen könyvet, aki nem fogja az állatát egy árokba hajítani.

Érdekes azért is a könyv, mert az út végét a COVID jelentette. Azt már Dean szemszögéből láthattuk, nem Nalára koncentrálva, hogy mit jelentett ez egy ilyen vállalkozásra nézve. Hogy zárulnak a falak körénk, ahogy még mindig élünk.

Nem hivatásos író munkája, de van benne igyekezet és sejteni merek egy szellemírót is. Gondosan van szerkesztve, átgondolt és kellemes könyv. Még akkor is pozitív és jó az üzenete, amikor fájdalmas témákat érint.

Nicholson: Nala, a mentett cica – Mint memoár: 55% egy témára van kihegyezve, és az Nala. Állatbarát, kedves könyv, de több is tudott volna lenni.

Szubjektíven: 45% bár szerettem az állatmentő hangulatot, nekem kevés volt a történet. Hol vannak a kalandok?

• Tericum: Egy szobalány vallomása - memoár
• Lampion: Kaszás - fantasy
• Vinton: Lányok a felhők felett - történelmi, női
• Open Books: Sisi - történelmi romantikus
• General Press: Vérszomj - krimi
• 21. Század: Árulások - fantasy, talán
• Libri: Erzsébet és Fülöp - történelmi romantikus
• Művelt Nép: Az égi hivatalnok áldása 2. - fantasy
• Könyvmolyképző: Só és bánat háza - YA fantasy
  • Menekülés Alaszkába - női, lélektani
  • A róka árnya - YA fantasy
  • A holtodig - thriller
  • Erényes gazember - történelmi romantikus

Soha senki nem tudhatja, melyik élete utolsó pillanata. Épp ezért kellene mindet úgy élnünk, mintha épp az lenne, ott, akkor, abban a pillanatban. Közhely, tudom, de ha végiggondoljuk, igaz.

Testvéres, szerelmes, sebeket mélyen rejtő.

Marion már szinte természeti jelenség. 40-hez közel is feledhetetlen szépség, egy párizsi díva. Hatalma és vagyona van, és egy szerető férje, aki több a szerelménél, társa is élete minden területén. Marion vaskézzel irányította a családot és nagy áldozatokat hozott: az egykori árva, későbbi prostituált, most az ország legbefolyásosabb madámja. Ám a hullámok lassan összecsapnak felette és meg kell tanulnia elengedni a szeretteit: fogadott húga, Colette, apácának állt, amit képtelen megérteni, hiszen ők maguk és más gyerekek is borzalmakat szenvedtek el egyházi emberektől. A lányaként nevelt fogadott testvére, Lea, egy igazi vadóc balerina, aki egyik botrányból keveredik a másikba. Fogadott fia, az egyre nevesebb divattervező Vincent éppen a lány ellentéte: végtelenül jólnevelt, kedves fiatalember. Marion kénytelen engedni egy zsarolásnak, hogy Lea és Vincent közös interjút adjon – hiába tudja, azok ketten együtt puskaporos hordó. Ha elkezdik feszegetni, hogy rég szerelmesek egymásba, miért nem lehetnek együtt, túl sok és fájdalmas titok kerülhet napvilágra, ami mindenkit elpusztítana.

Általában mindenkinek van egy olyan témája, amiről nem szívesen olvas, ami iszonyt vált ki. Ha megviselt akarok lenni és lelkileg kikészült, akkor nálam a nemi erőszak és a gyerekek bántalmazása pont ilyen téma. Néha belefutok akaratlanul is egy-egy regényben és utána szinte szó szerint fel kell mosni lelkem maradványait.

Belle-től eddig még nem futottam bele olyan regénybe, ami ennyire fájni tudott volna. Most megvolt ez is. Nem egyszer csak fogtam a könyvet és azon gondolkodtam, el akarom én ezt olvasni? Annyi szenvedés és kegyetlen történet van benne, hogy az összetör.

Pedig nem annak indult. Az elején pontosan azt kaptam, amit az írónő neve mellé kötök. Csajos, szerelmes, némileg guilty pleasure történet és tánc. Hiszen Lea vezető balerina, előadásra készülnek – Belle sokat ír táncosokról. Hamar megvolt az a szál is, amiért tudtam drukkolni. Ahogy Vincent egyetlen vágya Lea, aki szintén szerelmes a fiúba és minden lázadás mögött az áll, hogy valahogy észrevetesse magát vele. Nagyon szorítottam értük és el nem tudtam képzelni, hogy Marion miért tesz meg annyi mindent, hogy még esélyük se legyen, hogy annyit se tudjanak, viszonzott a szerelmük.

Közben már van egyéb alapozás is: egyre többet látunk abból, hogy Marion mit adott magából, hogy a gyerekeket kihozza az árvaházból, hogyan teremtett nekik otthont. Minél előrébb járunk a történetben, annál rémesebb történetek kerülnek felszínre. Többféle bántalmazás, erőszak. Marion élő hőssé emelkedik mindettől, ráadásul még képes egyedül cipelni az emlékek súlyát is, mert még attól is védené a többieket, hogy ő mit szenvedett el, miközben nekik igyekezett mindent megadni.

Belle nem a kéjnőt teszi démonivá, akinek nincs más eszköze a megélhetésre és a többiek segítésére, mint a teste eladása. A rendszer romlottságát emeli ki, amely ennyi választást hagy. Megvan az íve annak, hogy Marion miért olyan kemény és szívtelen, látszólag. Olyan élete volt, hogy csak vastag páncél növesztésével élhette túl.

Majd Belle ledobja a bombát, és kiderül, miért nem lenne szabad együtt lennie a fiataloknak. Ezzel együtt jönnek a még durvább történetek: már az megviselt, hogy egy fiatal nővel miket meg nem tettek, de egy 10-11 éves kisfiúval? A gyerekeket bántóknak külön hely van, remélem, a pokolban.

Innentől kezdve érzelmileg annyira megviselt a történet, hogy nem esett jól olvasni. Nincs borzalmasabb, amikor nem tehetsz semmiről, téged bántottak, és akkor egy életen át mégis neked kell fizetni az árát.

Pedig a szerző megtalálja az utat, amivel ilyen mélyről is fel tudja húzni a történetet. Mert itt arra van példa, hogy együtt könnyebbek a terhek. Itt egymásban erőt találnak, és ha a szerelem sem képes csodát tenni, azért megszépítheti, ami jutott.

Marion és Lea is fejlődnek a történet során. Vincent megmarad annak a többet érdemlő jófiúnak, akinek megismertük. Egyedül Colette, a középső testvér, akivel nagyon nem voltam kibékülve – pedig Lea nagyon mocskosan beszél, és kifejezetten zavarónak találom az indokolatlan trágárságot. Mégis, az ment az agyamra, ahogy Colette minden titkot ismer, és csak őrizgeti őket, amikor egyes dolgok kimondásával sokat segíthetett is volna.

Nem volt jó olvasni, ahhoz túlzottan megviseltek a történtek. De nem is bánom, hogy olvastam. Van benne szépség és erő, és remény.

Belle: Árvák – Mint romantikus: 85% komoly téma kellően drámaian megírva, színes hősnőkkel, érzelmekkel.

Szubjektíven: 65% ok, kaphatna többet is, de az a csavar Vincent kapcsán megviselt. Annyira rühellem, amikor mások bűnéért az ártatlanok fizetnek…

Mindketten tudjuk, hogy már évek óta képes lettél volna ölni. De mindig úgy döntöttél, hogy nem fogsz ölni, és én ezért egyszerre csodáltalak és tiszteltelek. A lelkiismeretes orgyilkos! Így hát tudom, hogy ez a lépés nem volt könnyű.

Ha a Hajadon a börtönöm, akkor az óceán a börtönőröm.

Lenézek a fagyos, fekete vízre, oly sok tengerész sírjára, és azon tűnődöm miért is választja bárki a nyugtalan hullámokat a szilárd talaj helyett.

Békéért küzdő, kalózos, múltat kiderítő, harcos.

Marianne mindig tudta, milyen jövő vár rá. A tizenkét sziget tengeri védelmezője lesz belőle, a Vipera. Kalóz, hajóskapitány, a király embere. Kegyetlen, egy nagyobb célért. A beavatási próba előtt jár, és hiába tudja, hogy ezzel csalódást okoz a jelenlegi Viperának, aki egyben az apja is, van olyan tanítás, amit képtelen elsajátítani. A 17 éves lányt a gyógyítás vonzza, nem a gyilkolás és kínzás. Tudja, hogy képesnek kellene lennie vért ontani, mégis elbukik, akárhányszor a halálba kellene küldenie valakit. Így az apja más irányt jelöl ki neki: eljegyzi a trón örökösével, Torin herceggel és az udvarba küldené kémkedni. Marianne útja mégis másfelé vezet: célponttá válik, menekülnie kell, és az egyik szigeten rejtőzve pontosan látja, milyen ember az apja, és hogy meg kell buktatnia. Ahogy a cél felé halad, sok veszteség éri, de közben feltárul előtte az eltitkolt múltja és azok az emberek, akik szeretik és hűek hozzá.

Mennyire legyek kemény ezzel a regénnyel? Vagyok olyan gyilkos hangulatban, hogy belekössek mindenbe és cincáljam a hibáit. Pedig ennyire nem volt rossz élmény, csak éppen semmi nincs benne, ami kicsit is kiemelné egy átlag YA fantasy világából.

Egy sorozat nyitókötete, és ennek jellemzőit hordozza is magán: bevezet a világba, megmutatja a fő szereplőket és elindítja a hősnőt az úton. Egy kaland lezajlik most, de nagyon nyitott a vége – ki is van jelölve egyből, merre halad majd tovább a cselekmény.

Az első gondom, hogy nagyon szűknek érzem a világát. Van a végtelen víztükör, meg az óceánban a tizenkét sziget és ennyi. Ugyan annyival még el van választva, hogy vannak a keleti és a nyugati szigetek, mindkettőnek van uralkodó családja, de ennyi. Még csak az sincs kidolgozva, hogy milyenek a szigetek. Soknak neve sincs, egyszerűen számozzák őket és gyakran emlegetik is, hogy pl. mennek a 10. szigetre. Olyan semmilyen és jellegtelen volt számomra a történet világa. A hajók jobban ki vannak dolgozva, mint a szárazföldi helyszínek.

A kettes, a szereplők is ennyire keretek közé vannak szorítva. Hogan kevés szereplőt mozgat, és őket nagyon egyszerű mozgatórugókkal látja el. Bár vannak nagyon szimpatikusak is, mint Grace, ő is kimerül annyiban, hogy jó harcos, aki meg akarja védeni Marianne-t. Adler, a Vipera nem több kegyetlenségnél és hatalomvágynál. Bronn, aki elég mellékvonalon Marianne szerelmi szála, jól képzett orgyilkos és szintén a lány védelme a fő célja. Marianne sem sokkal több náluk – ő az a magára találó hősnő, aki mindent képes lesz alárendelni, hogy az embereken segítsen. Igaz, benne legalább azt szerethettem, hogy végig tevékeny szereplő. Alakítani igyekszik az eseményeket, és valahol az is érthető, hogy a szeretete köti: ha tudja is, hogy milyen ember az apja, a rokoni szál miatt szereti és nagyon nehéz harcba indulnia ellene. Még az a vonal tetszett benne, hogy felismeri magában, milyen könnyen válhatna szörnyeteggé és ezért még nem is meri a teljes erejét felfedezni.

Harmadik téma: a cselekmény tempója. Van cselekmény fordulatokkal, és Hogan mer tragédiákat is írni, ami szintén becsülendő. Itt nincsenek biztonságban a szereplők, lesz váratlan és fájdalmas halál is. Viszont, Hogan szeret altatni. Vannak fejezetek, amikor alig történik valami, és a jól esőnél többet kell Marianne lelki világában süppedni. Máskor meg úgy pörgeti a cselekményt, hogy fontos események történnek rohamléptekben.

A témája is elég közhelyes. Jó és rossz szembenállása: a hősnő megdönti a jelen zsarnoki rendszerét. Ahogy a YA-ban lenni szokott, az átmenet meg egyszerű. Ha a rossz vezér elbukik, máris minden rózsaszín és kerek. Túl egyszerű, ezen a téren is.

Bár ok, nem kellene sokat várnom. Amit ez a regény tud, hogy egy gyorsan fogyasztható, könnyed és kalandos fantasy történet legyen, kis szerelmi szállal. Ennyi van benne, nem akar világot váltani, nem is kellene számon kérnem rajta.

Azért csak nem bírom ki, egy megjegyzést még tennem kell. Aki ismeri Levenseller kalózos – szirénes duológiáját, ismeri a regény majdnem ikrét. Roppantul hasonló a két sztori.

Hogan: Vipera – Mint YA fantasy: 50% ötlet és erős hősnő van benne, de sok minden – történetszál, háttér, mágia – kidolgozatlan.

Szubjektíven: 45% nagyon nem jó hangulatban olvastam. Zsánerében elmegy, kis kalandos limonádé, de ez most nagyon kevés volt számomra.

Mind kifürkészhetetlen egységek vagyunk, csont és bőr, szív és lélek.

– Vannak szobrok, akik már évszázadok óta ott állnak, szinte a halhatatlanságig lelassultak, hogy az Urunk csarnokait ékesítsék. Megtiszteltetés és hivatás egyben, és én szeretem. Nagyon szeretem.
– Ostobaságnak tűnik.
– Azért, mert nem a te hivatásod – vágta rá Nancy, és ez igaz volt, egyszerű és teljes; sem díszítés, sem kiegészítés nem kellett hozzá.

Küldetésre induló, világokat átszelő, holtat feltámasztani próbáló.

Eleanor West intézetében minden a szokott rend szerint halad. A világ számára olyan különc gyerekeket nevelnek itt, akik nem akarnak beilleszkedni a világba és furcsák. A valóság az, hogy ezek a gyerekek már jártak egy másik világba, és most gondjaik vannak a visszailleszkedéssel. Nem is mindenki akar újra a Földön élni, nem vágynak másra, mint hazatérni a saját világukba, ahová az ajtajuk már kinyílt egyszer. A tavukba egy napon különös idegen pottyan: Rini a cukorvilágból jött, és az anyját keresi, mert kezd ő maga is eltűnni, és visszatért a gonosz királynő, akit az anyja buktatott. Suni azonban egy sorozatgyilkos áldozata lett, ebben a világban halott. Mivel ezek a gyerekek már láttak csodákat, most készek maguk is alkotni egyet. Ki mit tud, összeadja, és Rini világokba kaput nyitó karkötőjével nekiindulnak, hogy visszahozzák az életbe a barátnőjük.

Seanan McGuire nagyon elegánsan meséli el újra a története alapötletét. Vagyis, hogy milyen is Eleanor West intézete és mi is ez a kapunyitás. Még úgy is lekötött, az intézet mindennapjaival együtt, hogy már ez a harmadik rész a sorozatból és olvastam az előzőeket is. (Az új olvasókat meg azonnal beavatja így.)

Nem is tudom, mi fogott meg ebben a kötetben jobban. Egyrészt, van egy klasszikus mese alap, amikor a különféle képességekkel bíró hősök nekiindulnak egy küldetésnek. Másrészt, mindenen túl ez annak a meséje is, hogy hova vágyódunk és mi az élet értelme.

Kezdjük talán a könnyedebbel, a cselekménnyel! Visszatérő és új szereplők állnak Rini mellé, és indulnak el Suni részeit összegyűjteni. A csontjai itt hevertek, azokat Christopher elő tudta hívni és vezeti magával őket. De el kell menniük a szelleméért, a szívéért és még valahogy életre is kell kelteniük, amit összegyűjtöttek. Ez mind külön világot és más-más kalandot jelent. Kisregényhez képest van benne bőven cselekmény, és érdekes megoldás.

Mert világépítő is ez a regény, duplán is. A Holtak Csarnokait és az intézetet már ismertem korábbról, de most megelevenedik a cukorvilág. Az én ajtóm biztosan nem oda nyílna, nekem egy Logika világ feküdne, erre már rájöttem, de McGuire pazarul kitalálta ennek az egészen más világnak a dinamikáját és szabályait. Az olyan fogalmak átfogalmazásától kezdve, mint a sütés, addig, hogy ebben a világban mindenhova oda lehet érni egy napon belül, mert a világ mindig átrendezi magát, hogy ez így legyen.

Ugyanakkor a nagy egészet is építi: most először kezdtem megérteni, hogyan rétegződnek egymásra a világok, és mit jelentenek a jelzők, amivel a gyerekek be szokták sorolni a világaikat. Egy kis rendszert visz bele, és arra is rámutat, hogy a világok eredeti lakói hogyan állnak egymáshoz – tudnak a kapukról, mit engednek és mit nem. Nagy újítás, és nagyon tetszett, hogy pl. a más világokból hozott varázstárgyak milyen szerepet töltenek be. Pl. Christopher csontsípjának is megismerjük a történetét, és rajta keresztül azt is, hogy mentette meg az életét a mágia.

A szereplőket az teszi egyedivé, hogy milyen világokba nyílt ki az ajtajuk. Az jellemzi, hogy ők maguk is milyenek, és ott mit tanultak meg.

Ezzel el is értem oda, hogy a regény világában mindenkinek megvan a maga helye, ahova tökéletesen illik. Mindenki tökéletes a maga módján, és megvan a maga küldetése, amit csak ő végezhet el, tűnjön az butaságnak is akár más szemében. Ez valahol egyszerre vigasztaló és szomorú is: mert benne van, hogy légy bárki, tökéletes vagy. De ugyanannyira benne van is, hogy ha nem abban a világban élsz, amelyikbe illessz, akkor nyomorult is vagy. Még akkor is, ha nem is tudod, hogy lehetett volna egy ajtó, ami hazavisz.

Talán nem ebben a kötetben van a nekem legjobban tetsző világ, egyes álomvilágok furcsák is (el nem tudom képzelni a boldog csontváz létet), de ez egy meseszép sorozat. E rész is.

McGuire: Cukorszín égbolt alatt – Mint fantasy: 90% kellően kalandos, jó világépítéssel elmondott fantasy mese – a tanulsága is ül.

Szubjektíven: 75% egyes szereplőket jó volt viszontlátni, jópofa a kaland is, de nem tetszett a cukorvilág.

Hatalmi harcos, menekülő, nyomozó, jövőbeli.

A birodalom legfontosabb alapanyaga a Fűszer, amely egyetlen helyen lelhető fel a világon. Az Arrakis sivatagi bolygóján, ahol vademberek rejtőzködnek és hatalmas, sivatagi férgek nehezítik a kitermelést. A bolygót nemrég testvérétől elszedő Vladimir Harkonnen báró kemény kézzel növelné a termelést, míg a papnők rendje is terveket sző vele – a rég előkészített DNS-manipuláció a végéhez közeledik, a következő lépés egy lány a báró véréből. Közben a báró unokaöccse egy fiatal fiúra vadászik, aki részben saját ügyességének, részben egy segítő kéznek túléli a vadászatot és új cél felé indulhat, az Atreides-ház felé. A császár is többet akar tudni az Arrakisról, és egy tudóst küld vizsgálódni. Nem is sejti, hogy örököse és annak tanácsadója már lépéseket is tett azért, hogy belátható időn belül új császár üljön a trónra. Az Atreides-ház örököse, Leto pedig a gépbolygóra indul tanulni, ahol egy összeesküvés nyomaira bukkan.

A klasszikusok nem kerülik el a sorsukat. Most megint beindult a Dűne körül a hype, nem meglepő módon jönnek is szépen sorra a különféle kiadványok. Elkezdte a Gabo a regényeket újra megjelentetni, talán már filmes borítóval is kapható az első kötet. Jött ki előzményregény, és itt a képregény is.

Ahogy a cím árulkodik, a történet kiemelt családjával foglalkozunk, de még nem Paul a főszereplő, hanem annak apja, Leto kezdi meg a tanulóéveit. De nem ez az egyetlen szál a képregényben, inkább csak egyike a sok egyenrangú történetnek.

Sokféle történetet kapunk így: a fővárosban merénylet van folyamatban a császár ellen, és már most feltűnő, hogy a tanácsadójának milyen hatalma van a leendő császár felett. Amit ő sugall, azt csinálják. Ez egy kis politikai, hatalmi harcos, kivárós rész. Ott van a Bene Gesserit, akik már majdnem elérték a genetikai célt és már csak pár generáció van vissza a várt örökösig. Ők is zsarolnak a céljuk érdekében, bár ez messze más játszma, mint a császári udvarban… Van itt embervadászat, kamaszos barátkozás és zűrbe kerülős is. De van sivatagi harc, megjelenik a féreg is. Nem unalmas, sőt.

Csak éppen végig olyan érzésem volt, hogy tudnom kellene már most, hogy miből mi fog majd következni. Ez a Dűne előzménye, és már mozgásban vannak a szálak, amelyek annak a történetnek a világát teremtik majd meg. Mivel a Dűnét még nem olvastam, addig meg a filmet se nézem meg – bár a régebbi verziót gyerekként láttam, kevés emlékem maradt meg belőle – így marad az érzés, hogy tudnom kellene több mindent.

Jó, egyetlen szálat lenyomoztam annyira, hogy van elméletem, itt hol tartunk ahhoz képest. Arra rákerestem, mi az a Kwisatz Haderach, amiért a papnők annyit dolgoznak. Hogy rájöjjek, ki és nem mi. Úgyhogy szerintem a kislány, aki itt fogan meg egy Harkonnen báró véréből, szerintem Jessica lesz, Paul anyja.

Mivel képregény, kérdés, milyenek a rajzai? Nálam az elmegy kategória. Nem kifejezetten szép, de nem is ronda. Az emberek normálisan rajzoltak és megkülönböztethetőek egymástól, a bolygóknak is készítettek sajátos jegyeket, és ránézésre meg lehet mondani, melyik melyik.

Arra különben remekül megfelel a képregény, hogy rákapasson eme sci-fi világra. Már elő is szedtem a polcról a Dűne-kötetem, nem kellene tovább csak porfogónak tartanom.

Herbert & Anderson: Dűne – Atreides-ház 1. – Mint képregény: 75% korrekten néz ki, változatos a cselekmény és sok szereplőt mozgat.

Szubjektíven: 65% a történet tetszett, de nagyon zavar, hogy úgy érzem, többet kellene értenem belőle.