Háborús, haláltáboros, sakkozó, múltat tisztázó, megbocsátó.

Amszterdamban nagy sakk-verseny indul, a nyertes belépőt és komoly esélyeket szerez a világbajnokságra. Az egyik esélyes a francia Emil Clement, aki közismert holokauszt-túlélő, még könyvet is írt az emlékeiből. Így nem kis sajtóvisszhangot kelt, amikor első körben összesorsolják a német Wilhelm Schweningerrel, aki annak idején a náci párt tagja volt. Emil máig nem bocsátott meg a németeknek, és a játékban az ellenfele megsemmisítése a célja. A mérkőzést követően egy pap keresi fel mindkettejüket. Paul Meissner, aki a hadszíntéri sérülését követően Auschwitzban lett SS-tiszt. Ráveszi őket a történetük felelevenítésére, és így talán a megbocsátásra, megértésre. Megelevenedik egy történet, melyben egy náci képes volt belátni a tévedését és melyben egy zsidó rab, akit csak Órásnak neveztek a táborban, az életért sakkozott hónapokig.

Idén megtalálnak a sakkos regények. Kezdek rájuk is kapni – bár, ahogy a Vezércsel és az Egy kém Auschwitzban is, ez sem csak a sakkról szól. Sok más is van benne, amiért izgalmas tudott lenni.

John Donoghue kötete két történet egyben. A nagyobb részt az Auschwitzban történtek foglalják el benne. Ez a múlt színe, amit a három férfi mesél el egymásnak felváltva. Láthatjuk, ahogy Meissner szembesült azzal, mi történik valójában a munkatáborokban, és ahogy az Órással való megismerkedése után átértékeli magában, mi a helyes és a helytelen. Ahogy Emil a sakkal életeket igyekszik menteni: először a barátjáét, majd ismeretlen zsidókat is, akikért nyernie kell az SS ellen. Wilhelm pedig a propagandaminisztérium belső életébe nyújt egy kis betekintést.

Ez a rész a kalandosabb, ahol sokan sokféle játszmát űznek. A sakkversenyeknek is megvan a maga izgalma, de mellette olyanok vannak, mint a zsarolási kísérletek kivédése, foglyok bújtatása és szabadító akció, vagy éppen a tábori élet brutalitásának jelenetei. Még úgy is van feszültség és tét benne, hogy Emil ott van a jelen idősíkjába, tudjuk, hogy túléli.

A jelen inkább az érzelmekről és a változásról szól, az ember képességéről a belátásra és a megbocsátásra. Az, hogy megismerik egymás történeteit a másik szemszögéből, mindenkinek nagyobb rálátást ad az eseményekre, és sok mindent megértenek, átéreznek. Wilhelm, aki addig nem értette a holokauszt kérdéskört, most felfogja, németként és volt náci párttagként miért felelős. Emil, aki minden németet gyűlölt, meglátja az embert a címkék mögött. Paul, aki a jelenben már kész személyiség, neki a múltban volt egy nagy fordulata, amikor felismerte, mennyire hibás az eszme, amit beleneveltek. Ő arra jó példa, hogy jó embereknek is sikerült átmosni az agyát, de van remény és fel lehet eszmélni, tenni ellene.

A két rész együtt komplett egész, hiszen egy szórakoztató, kalandos történetet is kapunk, és többféle emberi drámát is. Bár az utóbbi az, ami miatt azért húzom kissé a szám. Valahogy olyan mesebeli, ahogy mindenki belátja a másik igazát is, tud változni. Ahogy a szerző mondandójának tökéletes példái lesznek. Vállalni kell a felelősséget, de tudni kell megbocsátani is.

Donoghue emlékezetes karaktereket hoz, és Paul, Emil mellett számomra maradandó lett az ügyeskedő, született kereskedő Eidenmüller és a brutális Hustek alakja is.

Kicsit más, mint egy klasszikus holokauszt regény. A felelősség és megbocsátás témája többé teszi, de a túlzott példázata némileg rontotta is az élményem.

Donoghue: A Halálfej Sakk-klub - Mint történelmi: 50% a hátteret, sakkot korrekten beépíti, az emberi dráma vitathatóbb.

Szubjektíven: 85% még ha egyes elemeit mesének is érzem, szerettem a sztorit, szereplőket.