Fülszöveg: 

Három férfi maga mögött hagyja a világot, útnak indulnak egy kis hajóval egy sziget felé, amelyet vezetőjük álmában megpillantott. Csak a hitük vezeti őket.
Írország, hetedik század. Artt tudós és pap, aki álmot lát, amely arra indítja, hogy hagyja maga mögött a bűnös világot. Magával visz két szerzetest – az ifjú Triant és az idős Cormacet, és a Shannon folyó mentén haladnak, hogy keressenek egy eldugott helyet, ahol kolostort alapíthatnak. Kiérnek az Atlanti-óceánra, ahol egy sziklás, meredek partú, kietlen szigetbe ütköznek, amelyen több tízezer madár él. Isten dicsőségére birtokba veszik. Hogyan lehetséges a túlélés egy efféle elhagyatott helyen?

Szerintem: 

Azt se gondoltam volna, hogy egy sziklahalmon szerzetesrendet alapító három férfi története fog ennyire lekötni. Sőt, annyira idegenkedtem a Menedéktől a témája miatt, hogy hónapokig tartott, hogy rászánjam magam az olvasásra.

Emma Donoghue különben újfent megcsinálta – egy olyan történetből, amiről azt gondoltam, hogy

taszítani fog, esetleg majd unom, valami egészen döbbenetes és emberi, letehetetlen regényt írt. A Menedék egy olyan könyv, amin az után is kattog az agyam, hogy letettem.

Van benne egy olyan társadalomítélet, amivel ma még jobban együtt tudok rezegni, mint a regény saját korában. Artt nem véletlenül akar szerzetesrendet alapítani, őt taszítja az egyház elmélete és gyakorlata közti mély szakadék. Azoknak, akiknek nem lenne szabad birtokolniuk, másoknak kellene segíteni és adni, a hitüket kellene mélyíteni, világi tulajdonok és élvezetek kötnek le. Gazdagság vs. minden, ami eredetileg a papoknak lett szánva. Artt hagyományos értelemben katolikus szent, aki el akar vonulni, rendet alapítani és hinni. Egy álom hatására egy ír rendből két férfi csatlakozhat hozzá: Cormac, aki egykor férj és apa, harcos volt, de mindenkit elveszett egy járványban. Idős fejjel keresztelkedett meg és lépett be a rendbe. Trian, az ifjú, akit földműves szülei adtak a kolostornak. Ők hárman indulnak el hajón, hogy találjanak egy szigetet, ahol otthont és hitet építhetnek.

A sziget hamar meglesz, és innentől egy túlélő kalandban találjuk magukat. Nincs termőföld, alig hoztak magukkal valamit, és egyre nagyobb a hideg is. Egyszerre olvastam iszonyattal és kíváncsian, hogy miképpen élnek túl és maradnak meg. Volt, amivel nem volt bajom. Ahogy pl. kertészkedni próbálnak, és óvják a sziget egyetlen fáját. Még azzal is meg tudtam békélni, hogy jobb híján Trian madárra vadászik, és azt esznek.

De, ahogy megy előre a történet, ahogy Artt vallási fanatizmusa egyre jobban elhatalmasodik, úgy jönnek az egyre rémesebb részek és tettek. Mivel fa nincs, és kb. semmi, amivel tüzelni lehetne, Artt kitalálja, hogy Trian kapja el tucatszámra a madarakat, és azoknak a tetemeit használják tüzelőnek. Majd éhen halnak, de koplalniuk kell. Nincs egy rendes fedél a fejük felett, de kőből el kell kezdeniük templomot emelni. Az a legfontosabb Arttnak – maguknak még minimális kényelem se kell, de szép nagy templom legyen. Trian, aki éppen csak nem kamasz, növekvő szervezet. Kíváncsi, dolgos, eleven fiú. Írni se nagyon tud, más érdekli és köti le. Erre Artt kényszeríti, hogy minden szabad idejében, esténként büdös madárfaggyú gyertya mellett krónikát másoljon.

Amit a természet ellen elkövetnek. Ahogy Artt zsarnokként kínozza majd a két férfit egyre jobban, az már kezd horrorba átmenni. Meg se tudnám mondani, melyik tette a legkegyetlenebb. Fájt a szívem a sok madárért és értelmetlen haláluk miatt. Pedig madárfóbiám van, de itt nagyon komolyan sajnáltam a kis lundákat, amelyek fel se fogták, ezek az emberek mit művelnek velük. Amikor Trian farag magának egy furulyát, ártatlan és keresztényi dalt fújna, de Artt összetöri a hangszerét. Ahogy különféle betegségekbe majd belepusztulnak, minden gyógyszer vagy jó szó nélkül. A tetőpont, ahol már Cormac és Trian is megtörik, amikor Artt kivágja az egyetlen fájukat, hogy keresztet készítsen belőle a templom tetejére. Az tökéletesen kidomborítja a legnagyobb ellentétjüket: Artt számára a jelen és a fizikai valóság semmi. Az a fa a túlélhetőség egyetlen jelképe a szigeten, egy olyan darabka élet, ami a másik kettőnek reményt ad, hogy ők is túl tudják élni ezen a szirten. Artt viszont azt is megöli, egyházi és élettelen tárggyá formálja.

Szembemegy egymással, hogy mi a céljuk. Cormac és Trian egy értelmes, vallásos életet élnének. Artt célja a másvilág. Cormac lesz az, aki számon is meri kérni a felettesét. Aki rá mer kérdezni az igazságra. Cormac felismeri, hogy Artt nem megélni akar, hanem szenvedéssel minél közelebb kerülni istenhez, majd hozzá távozni. Artt egy ponton ki is mondja, hogy ezen a világon számára minden felesleges és csak elterelés, hogy a lélekről és a mennyről elvonja a figyelmet. Ő úgy látja, hogy jót tesz a társaival, amikor gyötri és minden örömtől megfosztja őket. Szerinte így közelebb kerülnek Istenhez. Vallási fanatizmust így megragadva nem is tudom, olvastam-e már.

A frászt hozta rám a szerző, és egy olyan igazságot sugallt, amiben hiszek is. A vak hit az egyik legveszélyesebb dolog a Földön. A hit egyesít, a vallás elválaszt. A fanatizmus pedig nem hit, hanem pusztító rögeszme. Artt bizonyos oldalról szent, ha én inkább az őrültet is látom benne. A mai agyammal meg nem is értem, hogyan tudta összeegyeztetni magában, hogy madarak tömeggyilkosai lettek. Bár tudom. A Bibliában keresett egy passzust, amely szerint az ember a madár fölött áll, akkor miért is ne használhatná a szelíd, senkinek nem ártó madarakat tűzifának?
Nem is akarom Arttot igazán megérteni. Inkább ugrott volna be ő gyújtósnak.

Donoghue nagyszerű munkát végzett azzal is, hogy a másik két férfi portréját megrajzolja az eszelős fanatikus mellett. A bölcs és jószándékú öreg, aki kvázi apaként tud vigyázni a naiv, ártatlan fiatalra. Trian, akinek még annyi mindent meg kellene élnie, itt meg elnyomott és kínzott rabszolga lesz belőle egy eszelős mellett. A reakciói, a sebezhetősége annyira átélhető végig.

Ráadásul Donoghue/a fordítója ezt egy élvezetes szövegbe ültette át. Gördülékeny, nagyon átérezhető, személyes. Anélkül, hogy túl érzelmes lenne.

Megterhelő, de nagyon élményszerű könyv. Különben kétlem volna, ha ez a könyv nincs, hajlandó lettem volna magam ilyen szerzetesek életébe és döntéseibe beleképzelni magam. Borzadtam, de ez velem is marad egy ideig.

Idézet: 

A bölcső és a halálos ágy tehetetlensége között minden embernek vannak gyenge pillanatai, nem igaz?