Fülszöveg: 

Krisztus ​után 2380-at írunk, és az emberiség már több mint hatszáz bolygót kolonizált, amelyeket féregjáratok kötnek össze. A Föld központú Csillagközi Nemzetközösség egy békés, gazdag társadalommá vált, ahol a lakosok a megfiatalító eljárásnak köszönhetően évszázadokig élhetnek.

Amikor Dudley Bose csillagász felfedezi, hogy egy több mint ezer fényévre lévő csillag váratlanul eltűnik, mert bebörtönzi egy emberi elmével felfoghatatlan méretű erőtér, a Nemzetközösség nyugalma felbolydul, mindenáron ki akarják deríteni, hogy mi történt. Mivel a hagyományos féregjáratok nem érnek el olyan messzire, megépítik az első, fénysebességnél gyorsabb utazásra képes csillaghajót. A Második Esély Wilson Kime kapitány, a régi dicsőséges időket hajszoló egykori NASA pilóta irányításával elindul a történelmi jelentőségű expedícióra.

De valaki vagy valami nem véletlenül zárt be egy egész csillagrendszert. Ha a Második Esélynek sikerül megtalálnia a bevezető utat, vajon mit engednek szabadon?

Szerintem: 

Amivel kezdeni szeretném, mert jelen pillanatban annyira jópofának érzem, az a

regény címe. Eleinte azt hittem, hogy egy űrhajóra vagy valami hasonlóra utál, akár egy napra. Pandóra – a sci-fi szerzők szívesen nevezik el az űrhajókat mitológiai alakokról.

Hamilton ennél rafináltabb játékot eszelt ki. A Pandóra egy az egyben mitológiai utalás. A nő, aki kapott egy dobozt, amit nem szabad kinyitni, mégis megtette és egy csomó szörnyűséget az emberiségre szabadított ezzel. Itt is ezt látjuk, teljesen másképp: az emberiség tanulmányozni akar egy elkerített csillagot, expedíciót indítanak, pedig többen figyelmeztetnek, hogy nem lenne szabad odamenni. Az emberiség felnyitja Pandóra dobozát, vagyis itt a csillagát, és aztán szembe kell néznie azzal, ami így rájuk szabadul.

A regény pedig monumentális. Az első felében nem is értettem, miről szól és a sok szál miképpen ér majd össze. Nagyon sok szereplőt mozgat, akik nagyon sokfelé mozognak. Mégis, mi közös lehetne egy gazdag örökösnőben, aki a megfiatalodás után egy eldugott bolygón nyaral és a kapitányban, akit kiválasztanak egy űrhajó vezetésére? Egy fiatal sportolóban, aki egy milliárdos szeretője és teljesen a férfi tölti ki az életét, valamint egy fiatal házaspárban, akik éppen költöznek egy kevésbé technológián alapuló környékre? A fülszöveget direkt nem olvastam el, így aztán fogtam a fejem, hogy mi van.
Külön-külön érdekesek voltak a történetek, de nagyon sokáig kellett olvasni, hogy összeálljon, mi a fő szál és miképpen kapcsolódnak össze a szereplők és a történeteik. Mert eljön az a pont is, csak mivel egy 1000 oldal feletti regényről beszélünk, nem a 100. oldalon, de nem is a 200-adikon.

Amikor viszont megvolt a vezérfonál, már kifejezetten élveztem a történetet. Megvan az íve, és jól kibontja a helyzetet. Van benne politika, ármánykodás, majd űrháború is. Ráadásul az egész csak egy nagy felvezetés, mert itt indul igazából a nagyobb történet, hogy a blokk mögül kiszabaduló idegen életforma háborút hirdet az emberiség ellen, akik máris technológiai hátrányban vannak.

Évszámokat nem néztem, így nem tudom, hogy melyik volt előbb. Mert van sok újdonság is ebben a regényben, de ismerős elemek is. Bár gyanítom, hogy ez sokkal előbb volt, mint az Aurora ébredése, de az ellenfél ijesztően hasonló. Egy közös éntudattal rendelkező nagyobb tudat, ami mindent beolvaszt. De ez a kaptár-tudat több mindenben megjelent már, ahogy az idegen lény ellen összefogó emberiség képe sem idegen a zsánertől. De mondhatnám azt is, amiképpen az emberiség kvázi örök életre tett szert. Nem egy ponton a Valós halál lebegett a szemem előtt, pláne, amikor valaki meghalt, és a tudatát áttöltötték egy másik testbe a memóriakockáról. Van egy jelenet, amikor Kazimir holtteste felett gyászol Justine. Akkor még mereng is a valós halálon, az nagyon ugyanaz a gondolat, ami ott van az Altered Carbon univerzumban is.

Összetett, sokszínű – még akkor sem unalmas, ha azért egyes részeit túlírtnak érzem. Bőven kifejti a bolygókat, társadalmakat, de gyakran még a szereplők eszmefuttatásait is. Azért az érzelmestől messze van, de annyira jelen vannak a szereplők érzései is, hogy a szerelem/szenvedély, ambíció és bosszú színeket kapjanak.

Talán az is igaz, hogy szívesebben olvastam azokat a részeket, ahol érdekes vagy kedvelhető szereplő mozgott. Nem nagyon tudtam mit kezdeni Ozzie űrkalandjával, de az lekötött, hogy Mellanie hogyan épít riporteri karriert, vagy Paula Myo miképpen győződik meg arról, hogy az emberiség bukására tör egy rejtőzködő, idegen létforma, akire az Őrzők már egy jó ideje próbálnak figyelmeztetni. Hamilton nem hősöket írt, de ez jó is a regénynek. Az általa megfestett, nagyon megváltozott világban mások az alapelvek, normák és ettől furák is nekem sokan. A családi viszonyokat átlátni kész tragédia – pár évente visszafiatalodnak, új életeket kezdenek, és simán huszonévesnek néz ki egy olyan nő, aki már dédnagymama és hasonlók. Inkább azzal fognám meg a szereplőket, hogy kik az önzők, akik maguknak akarnak elérni dolgokat, és kik azok, akik egy nagyobb célért dolgoznak. De még így se jó – rossz oldal jön létre, mert a regény eljut oda végső soron, hogy az emberiség vs. leigázó idegenek ellentét épül fel.

Gondos a világépítése és ennek megfelelően nekem kissé leíróbb is, mint amit szívesen olvasok. De cserébe tényleg sok szálat variál, van mindenhol cselekmény, és érthető is tudott lenni. Nem dob ránk idegen kifejezések sorát, és magyarázza a megfestett világ tudományos áttöréseit is. Néhol egészen filmszerű, és epikus jelenetei vannak.

Tartottam tőle, de lekötött, elszórakoztatott és hozza, amit egy űroperától vár az ember. Nem csak a csatákat és a harcot, de érdekes sorsokat, drámai pillanatokat és egy olyan jövőbeli világ képét, amiről még nem is tudtam eldönteni, hogy kívánatos vagy inkább ijesztő.

Idézet: 

– Hát csak ennyi lennék, egy sztori?
– Végső soron mind egy-egy sztori vagyunk.