Fülszöveg: 

Eva ​Traube Abrams, egy fél lábbal már nyugdíjban lévő floridai könyvtáros épp könyveket rak a helyükre, amikor a szeme megakad egy fényképen a New York Timesban. Ledermed; egy olyan könyv szerepel a képen, amit több mint hatvan éve nem látott. Egy olyan könyv, amelyben ráismer az Elveszett nevek könyvére.

A hozzá tartozó cikk arról szól, hogy a nácik Európa szerte kifosztották a könyvtárakat a II. világháború idején – erre Eva is jól emlékszik – és a kutatásról, hogy a köteteket visszajuttassák azokhoz, akiktől réges-rég elvették azokat. A képen szereplő könyv – egy 18. századi vallásos szöveg, amiről azt hitték, hogy elvitték Franciaországból a háború idején – az egyik legérdekesebb eset. Most a berlini Zentral- und Landesbibliothekben található, és tartalmaz valamiféle kódot, de a kutatók nem tudják, honnan került oda, sem azt, hogy mit jelent. Csak Eva tudja a választ, de vajon van ereje visszatérni a régi emlékekhez?

1942-ben, még egyetemistaként, Eva kénytelen volt elmenekülni Párizsból és a Szabad zóna egyik hegyi kisvárosában menedéket találni, ahol elkezd személyi okmányokat hamisítani zsidó gyerekek számára, akik a semleges Svájcba menekülnek. De az emberek eltörlésének ára van, és a titokzatos, jóképű hamisítóval, Rémyvel együtt Eva úgy dönt, hogy ki kell találnia, hogyan őrizze meg azoknak a gyerekeknek a valódi nevét, akik túl kicsik ahhoz, hogy emlékezzenek rá, kicsodák is valójában. Az Elveszett nevek könyvében vezetett feljegyzéseik még fontosabbá válnak, amikor az ellenálló-sejtet, amelynek dolgoznak, elárulják, és Rémynek nyoma veszik.

Szerintem: 

Sok ilyen típusú könyv van, de Harmel előnyére válik, hogy

ő a tipikus történeten egy kicsit csavart. Ezt értékeltem akkor is, ha a történet vége engem nem kicsit tört le.

De haladjunk sorban. Ez az a típusú regény, amelyben egy a jelenben előkerülő tárgy miatt egy idős emberben felkavarodik a múlt, és mi azt a történetet olvashatjuk majd a jelen keretében. Az újdonság az benne, hogy nincs egy fiatal leszármazott, aki felkeresi és beszélteti az öreget. Itt Eva magától gondol vissza a II. világháború idején történtekre, miközben utazik.

Alapvetően a múlt a történet törzse. A jelen csak egy-egy átkötő fejezet, amiben Eva alakja sajnálkozik – és előre vetíti, hogy nem lesz happy end, hiszen sok mindent elvesztett, ha ahhoz végig is kell olvasnunk, hogy mi mindent veszített el.

A cselekmény belső szemszögből, Eva szemén át van elbeszélve. Ebből adódik, hogy nagyon fontosak az érzelmei és kétségei. Gyerekeknek hamisít majd egy francia kisvárosban iratokat, de a kiemelt elem az lesz, hogy milyen feszültség van közte és az anyja között. Hogy a hamisítótárs, Remy, hogyan jelent neki egyre többet és ez milyen belső konfliktust és családi gondot okoz, mert a fiatalember katolikus, a lány zsidó. Hiába van egy viszonylag izgalmas háttér: a gyerekek hamis iratainak kiadása, a gyerekek átcsempészése a határon – ebből keveset kapunk, szinte csak megjegyzés a magánélet mellett. Még a hamisító munka sincs benne, hiányoltam is. Az érdekes lehetett volna, de nincs.
Igaz, legalább a szerelmi szál sincs túlírva. Ahogy Eva munkája nincs benne, a szerelembe esés sincs kifejtve. Így nem lesz belőle románc, ami nem is hiányzott.

A szereplők közül a két nő él a lapokon. Eva és az anyja. A fiatal nő, aki életveszélyben van, aki felfogja, zsidóként mennyire rossz a helyzetük. Mégsem menekül, hanem marad és a tehetségéhez mérten igyekszik segíteni. Aki felfedezi a saját erejét, aki legyőzi a félelmeit. Ő a hős a történetben. Aki bemutatja, hogy bárki lehet a történetének hőse, ha képes felülemelkedni a gyarlóságain. Ha nem a félelem vezeti. Túlélő, aki teljes életet fog akkor is élni, ha a háború elvette tőle a szüleit és a szerelmét is. Az anyja a másik oldal – ő megreked a fájdalmában, és brutális, miket nem képes a lánya fejéhez vágni. Mintha nem is fogná el, mi körötte a valóság. Tudom, ez egyfajta védekezés is a részéről, de nagyon megnehezíti vele Eva mindennapjait. Akkor is más lett volna a történet, ha pl. képes elfogadni a lánya párválasztását, jó neki a katolikus Remy – és nem akarja a lányt egy zsidó fiatalemberrel összehozni, aki ráadásul a szervezetük árulója is lesz, amikor a hatóság is rájön a zsidó voltára és megszorongatják. Meg lehet őt is érteni, de nehéz. A regény legkomolyabb konfliktusának is éreztem Eva és anyja szembenállását – mert az asszony jót akar, és akaratán kívül lesz fájdalmat okozó, akadályozó elem, aki igazságtalan a gyerekével. A vége, ahogy majd megölik, de nem törik meg a kihallgatáson, ahogy akkor már büszke Evára, helyretesz majd dolgokat, de addig a legfájdalmasabb részek azok a lánynak, amiket az anyja vádlón nekiszegez.

Ezzel eljutunk a végéhez, amit nagyon elhibázottnak érzek. A könyvhöz visszatérve az idős Eva megint találkozik Remyvel, aki mégsem halott. Akivel egymás szerelmei voltak, és akik a véletlen és félreértések miatt halottnak hitték egymást. Én ezt konkrétan fájóbbnak érzem, mintha Remy tényleg meghalt volna az ügy mártírjaként. Így van egy életük, amit két félreértés és egymás elkerülése okán külön éltek le, hiányolva a másikat, amikor együtt is lehettek volna. Ezzel e megoldással sokkal fájdalmasabb a mi lett volna, ha.

Nehezemre is esik történelmi regényként olvasni, ez nekem egy női regény volt. A fontosabb konfliktusok személyesek, és a történelem szinte csak háttér. A stílusa is a női regényeké: belülről megfogott, érzelmes, finoman árnyalt. A személy, és nem a korszak és a történtek a lényeg.

Egyszer elment, vannak jól megfogott részei a női lélekrajzban, de voltak hiányérzeteim és a végét nem szerettem.