Fülszöveg: 

Az elzászi szőlőültetvényeken, a lenyűgöző Château Montrouge-ban felnövő Sibyl a háború idején elkötelezett ápolónőként dolgozik Angliában. Ám képtelen nemet mondani egy váratlan felkérésnek: hogy fedett ügynökként támogassa a francia ellenállást. Colmarba, a borairól híres, ékkőként tündöklő francia városkába küldik, amely most hemzseg a német katonáktól. Sibyl félelmeit azonban enyhíti az öröm, amikor újra találkozik gyermekkori szerelmével, Jacques-kal, aki a francia ellenállás harcosaként kockáztatja az életét, hogy felszabadítsa szeretett Elzászát a német megszállók igája alól.
A városba érkezésekor Sibylre felfigyel a colmari régió parancsnoka, Wolfgang von Haagen őrnagy. A lány felismeri, hogy úgy tudja a legkönnyebben kifürkészni az ellenség titkait, ha közelebb engedi magához a férfit. Von Haagen őrnagy olyan katona, aki szereti a költészetet, a zenét, és a háborún túlmutató dolgok után sóvárog. Sibyl rádöbbent, hogy élvezi annak a férfinak a társaságát, aki után kémkedik.

Szerintem: 

Ha nem egy hasonló, de

sokkal jobban sikerült regény után olvasom, talán jobban tetszett volna. Így viszont erős ellenérzéseim vannak, több minden miatt.

Nem tetszett a cselekmény. Sibyl SOA ügynökként érkezik Franciaországba, de igazán nem foglalkozik a kötet a munkájával. Pl. elintézi annyival, hogy koordinálja a partizánok akcióit, de hogy ez pontosan mit is jelent, az homályban marad. Az is olyan esetlen, ahogy majd Wolf révén kémkedik. Egyedül az a gondolat, hogy átállítja a német tisztet, ami olyan ügynökös tőle. Az már más kérdés, hogy mennyire nem sikerült.

Inkább a romantika van előtérben, és a szerelmi háromszög. Hiszen ott van Jacques, a gyerekkori jó barát, most ellenálló vezér, akivel gyorsan egymásra találnak. De ott van Wolfgang is, a német tiszt, aki udvarol az álcában levő lánynak. Egy kellemes ember, és Sibyl eleinte csak kényszerből kedves vele, de aztán egyre jobban meg is szereti. Valahol az is a helyzet tragédiája, hogy Wolf tényleg nem rossz ember, de német katonaként nem tud mást tenni, mint amit.
Ha már történelmi romantikus, akkor viszont kevesellem az érzelmeket. Valahogy olyan steril mindkét kapcsolat, és a zárás sem tetszett. Sibyl még csak magyarázatot sem adhat, legfeljebb magában tisztázhatja az érzelmeit. Jacques a továbblépés és tudni sem akarás útját választja.

Olyan ez a regény, mintha ki lennének spórolva belőle az érzelmek. Nagyon száraz, tárgyilagos. Annyi cselekmény meg nincs benne, hogy ezt ellensúlyozni tudja. Az érzelmek lenne a lényeg, hiszen Sibyl majd ott áll két férfi között, de nincs íve mit érez, csak olvashatjuk, hogyan alakulnak az események. Lassan.
Még a drámai pontokon se tudott sodorni, annyira hiányoltam, hogy a szereplők érzéseit átadja a szerző.

Azt lehet benne értékelni, hogy igyekszik emberként bemutatni mindkét oldalon állókat. Ugyan kitér arra, hogy a német hadigépezet és a nácik milyen bűnöket követtek el, de nem azonosít ezekkel minden németet – bár Wolf kimondja, hogy minden német felelős.
Igaz, ezzel fennáll az is, hogy nehéz határvonalat húzni a szereplők között. Ki a hős, ki a gazember, ha mindenki csak a saját dolgát végzi és a saját hazáját védi?

Sajnos a szereplőket is egyszerűnek, mondhatni, unalmasnak találtam. Ez jön abból is, hogy alig van érzelem a kötetben. Egyszerű céljai vannak mindenkinek, és nincsenek úgy kanyarítva a dilemmáik, hogy jobban meg tudtak volna fogni.

Ez most nem tetszett, ha tudok is egy-egy pozitív dolgot találni benne.