Fülszöveg: 

Gyönyörű ​történet istenekről és istennőkről, királyokról és királynőkről, halhatatlanságról és az emberi szívről. A fiatal Patroklosz királyok sarja, mégis száműzik otthonából, amikor akaratlanul egy fiú halálát okozza. Az ifjú a híres-neves hős, Péleusz király udvarába kerül, ahol együtt nevelkedik a király fiával, Akhilleusszal. Az aranyszőke hajú herceg már gyermekként is erős, gyors és vonzó – ellenállhatatlan mindazok számára, akik találkoznak vele. Arra rendeltetett, hogy egy napon ő legyen a legkiválóbb görög. Patroklosz és Akhilleusz nem is különbözhetne jobban egymástól, mégis különleges, eltéphetetlen kötelék szövődik közöttük. Amikor Parisz, a trójai királyfi elrabolja a gyönyörű Helenét Spártából, Hellász minden hősét harcba szólítják a trójaiak ellen. Akhilleusz nem tud ellenállni az istenek által neki ígért dicsőség és hírnév csábításának, így csatlakozik a görög seregekhez. Patroklosz pedig félelem és a barátja iránt érzett szeretet között őrlődve követi őt Trója falai alá, noha tudja, a sors szörnyű áldozatot követel majd mindkettőjüktől…

Szerintem: 

A görög mitológiában nem éppen Trója a kedvenc fejezetem. Azon egyszerű oknál fogva, hogy

mindig is szimpatikusabbnak találtam Trója lakóit, mint a görög megszállókat. A hős sokkal inkább volt számomra Hektór, mint Akhilleusz. Homérosz hős eszménye egyszerűen abban a történetben nem esik egybe az enyémmel.

A 21. században divatja van annak, hogy újramesélik ezeket a történeteket. Át lehet ültetni a mába, ahogy Don Winslow tette. De akár magát az ókori történetet is lehet másképpen nézni. Bár a legerősebb divathullámnak most azt érzem, hogy a női szemszöget fogják meg, Madeline Miller talált egy más utat.

Az ő elbeszélője Patroklosz lett, Akhilleusz harcostársa és szerelme. A saját élettörténetén keresztül helyezi a fókuszt egyre inkább Akhilleuszra: a gyerekkorból is az a legerőteljesebb képe, amikor az apja egy versenyt rendezett, és az aranyhajú Akhilleusz, akkor maga is gyermek még, megnyerte azt.
A végére az elbeszélő szájába is adja Miller, hogy mindezzel mi volt a cél. Hogy Akhilleusz ne csak a harcos legyen. Ne azért emlékezzen rá az emberiség, mert annyira jó volt a gyilkolásban. Hanem, legyen mellette, hogy mekkora volt a szíve is. Hogy milyen csodásan zenélt és énekelt. Hogy megbékélt Priamosszal is, és kiadta Hektór tetemét, felülemelkedve saját magán. Azt inkább a félisten átkának láttatja, hogy kora legnagyobb harcosának született. Kifejezetten tetszett, ahogy Neoptolemoszt festi meg annak az alaknak, akinek Akhilleuszt látná/láttatná a kora és a sírja. És kiemeli, hogy az olyan alak, mint Neoptolemosz messze nem hős, hanem egy szociopata gyilkos és erőszaktevő – Akhilleusz másért volt nagyság.

Az Iliász világát Miller így emberközelivé teszi. Leveszi róla a hősi mázt, és emberekké teszi a szereplőket. Még az istenekből is azt emeli ki, amiben az emberekre hasonlítanak. Ahogy kicsinyesek, hatalmi játszmákba bonyolódnak, és az erőszak nyelvén beszélnek. A hatalom az egyik kulcsszó, és minden alfája is az. Ahogy Agamemnón nem Helénéért, hanem Trója hatalmáért megy háborúba, úgy Akhilleusz születésének is egyetlen oka, hogy az istenek nem engedhették, hogy Thetisz egy istennek szüljön hatalmas fiat. Simán megerőszakolásra, földi létre és szenvedésre ítélték egy társuk, hogy saját hatalmuk ne csorbuljon.

Miller meséli sorban a mitológiából ismert történeteket: hogyan egyeztek meg a királyok Heléna házasságáról, hogyan próbálta Thetisz elrejteni a fiát hercegnők között és Odüsszeusz milyen csellel leplezte el. A Trójában történtek. Egyes elemeket kibővíti, hogy ebbe a történetbe is illeszkedjenek – pl. Thetisz kizsarolta a fiától, hogy megnősüljön és elhálja a frigyét, azt hazudva, hogy így a nyomára vezeti Patrokloszt, akitől éppen el akarta választani. Mások nagyon egybecsengenek azzal, ahogy a homéroszi eposz is elbeszélte őket. Így még érdekes is, hogy miképpen hajlította úgy az eseményeket, hogy az eredeti maradjon, és mégis kicsit más.

A személyes hang, a mellékszereplő által elmesélt történetnek megvan a maga húzása. Más a nézőpont, másként lehet értelmezni a történteket és jellemeket. Miközben személyessé teszi azzal, hogy Patroklosz egyszerre nézője és résztvevője is az eseményeknek. Belső nézet az övé, de mégsem a főszereplő tükre. Narrálhatja, értelmezheti őt, és így egy más hősképet adhat.

Patroklosz érdekes elbeszélőként azért is, mert bár férfi, nagyon sok mindenben női figura. Ő nem harcos, ő a szerető a történetben. Ő hozza az érzelmeket, a rajongást és a mindent elfogadó, megbocsátó szerelmet. Akhilleusz cselekszik, Patroklosz érez és elemez, ő éli a lelki életet. Neki fontosabb a boldogságuk, mint az a fajta halhatatlanság, amit majd Akhilleusz hajszol. Talán ezért is érzem tragikusnak, hogy Patroklosz lesz, aki a véső pályára állítja a hősét. Ha nem akadályozza meg a puccsot Agamemnón ellen, ha nem veszi fel Akhilleusz páncélját és megy ki a csatatérre, a történet másképpen alakul.

Olvasható szerelmi történetnek, akkor az a konfliktus, hogy abban a korban van-e létjogosultsága a szerelmüknek. Sokan mondanak nemet, de végül nyernek – Thetisz lesz az, aki megváltoztatva saját korábbi meggyőződését, hozzásegíti őket legalább a másvilági együttléthez.
Olvasható háborús történetnek, melyben Trója és a görögök feszülnek egymásnak. És igazán senki nem nyer, bár a háború Trója vesztét hozza.
Olvasható erkölcsi próbatételnek: mi teszi a hőst? Az egyik oldal a gyilkos harcost, a másik a szívvel küzdő és megbocsátásra képes harcost emeli ki. És a végére ki is hirdeti a történet a győztest a kettő között.

Lenne egy tippem, hogy Nagy Sándor ezt a verzióját nem tartotta volna a párnája alatt az Iliásznak. De korunk értékrendjét jobban hozza, modernebb forma, és Miller hozott egy olyan Iliászt, amit ismerünk és mégsem.