Fülszöveg: 

Ana Dakkar kilencedikes a Harding-Pencroft Akadémián: ebben az öt évfolyamos középiskolában a világ legjobb tengerkutatói, haditengerészei, navigátorai és tengeri felfedezői tanulnak. Ana szülei egy tudományos expedíció során életüket vesztették két évvel ezelőtt. A lány egyetlen élő rokona a bátyja, Dev, aki szintén a HP diákja.

Ana osztályának a kilencedik év végén hétvégi tengeri próbán kell részt vennie, aminek a részleteiről az iskola semmit sem árul el. Ana reméli, elegendő tudással rendelkezik ahhoz, hogy sikerrel vegye ezt az akadályt. Őt és az osztálytársait azonban hideg zuhanyként éri, amikor úton a kikötőbe egy szörnyű tragédia szemtanúi lesznek, ami örökre megváltoztatja az életüket.

De ez még nem minden. Az osztályt kísérő professzor arról tájékoztatja Anát, hogy a rivális iskola, a Land Intézet és a Harding-Pencroft százötven éve hidegháborút vív egymással. A hidegháború kiélesedésével a kilencedikeseket az a veszély fenyegeti, hogy haleledelt csinálnak belőlük. A halálos ellenségekkel folytatott versenyben Ana fantasztikus barátokra tesz szert, és megdöbbentő felfedezéseket tesz az örökségével kapcsolatban, miközben először teszi próbára vezetői képességeit.

Szerintem: 

Rirodan tulajdonképpen nem változtatott

a sikerkönyve receptjein, csak a környezeten cserélt egy kicsit. Nézzük is, miképp!

Most nem a görög-római mitológia adja az alapot, hanem Jules Verne munkássága. Pontosabban egy regénye, a Nemo kapitány. Azt gondolja tovább, helyezi át mai környezetbe és használja a saját sikerelemeit.
Vagyis, most a Nemo kapitány főszereplőjének leszármazottjait követjük nyomon, ha a kiemelt szereplő, Ana még nincs is ezzel tisztában. Mi több, azt sem tudja, hogy Nemo valóban élt, és a Nautilus is létezik, aminek a bátyjával együtt ők az örökösei. A főszereplők gyerekek, ahogy Riordan más történetében is gyerekként ismertette meg a visszatérő szereplőit, és engedte el a kezüket, ahogy egyetemista korba értek. Vannak bentlakásos iskolák, ott különféle csoportok, csak itt a vízi tematika és nem az istenek köré vannak rendezve.

A történet gyorsan pörög, és szinte azonnal az események közepébe csöppenünk. Éppen csak megismerteti a szerző Anát és az iskolát, már meg is támadják őket, menekülni kell és valahogy túlélni. A múlt titkai meg sorra derülnek ki, és most is eljutunk oda, hogy a főszereplő már pusztán a születése révén is különleges. Vannak kalandok, nagy felfedezések, fordulatok.

Ahogy Riordan szokta, a DNS-en túl egyéb hősi tulajdonságokkal is ellátja a főszereplőt. Ana is bátor, beleveti magát a küzdelmekbe, gyorsan tanul és jó a szíve. Különösen szimpatikus volt nekem, ahogy a történet végén Dev kezét sem engedi el. Ha nem is bocsát meg neki azonnal, ami butaság lenne, lemondani sem hajlandó róla. Megkezdi a munkát, hogy visszaszerezze a testvérét és ha bízni nem is tud benne, elkezdi feldolgozni a testvére árulását a világuk ellen.
Ana köré pedig teszi a tipikus segítő csapatot, akik mind egy-egy területre vannak specializálódva. Van, aki nagyon jó harcos, más a kommunikációs rendszerekhez ért, stb. Talán egyedül Dev tud az átlagból kiemelkedni, akit meg is jegyeztem – a többiek még nagyon beolvadnak az Anát segítő csapatba.

A világképe is ismerősen fekete-fehér, de a szereplőket árnyalja. Meg van engedve, hogy valaki hibázzon, de elindulhat a javulás felé. Mondjuk, ha nem Ana egyetlen testvére lenne, lehet, ilyen könnyen nem úszná meg a bűneit, de az szimpatikus, hogy meg van hagyva az út, hogy valaki jobb legyen korábbi magánál.

Ami viszont nem tetszett – ahogy egyes szleng szavakkal akarja a kamasz, énelbeszélő főszereplőt beszéltetni és kamaszoknak szólóvá tenni a könyvet. Ahogy elkezdtem olvasni, és szembe jött velem a „megmondtam a frankót” már az első mondatban, már bajom is volt. Egyszerűen nem hiteles nekem ez a nyelvezet. Én a környelvet is jobban szeretném, mint az ilyen elemeket.

De, amit elsősorban szeretek a szerző könyveinél, az ötlet, azt megkaptam. Nem ez a kedvenc Verne világom, és nem is ez itteniek lesznek a kedvenc Riordan hőseim, de egyszer elment.

Idézet: 

Én csak azt mondom, hogy az emberek bonyolultak.