Kamaszos, nyomozós, hátországos.

Nathaniel és Rachel testvérek, akiket a II. világháború alatt magukra hagynak a szüleik. El kell menniük, ők magániskolába kerülnek, és egy addig soha nem látott családi barát van megbízva, hogy figyeljen rájuk. A két kamasz hazamegy, és Molylepke pártfogása alatt folytatják a mindennapjaik. A férfi és különös barátai érdekes dolgokra tanítják őket, a gyerekek fejében megfordul, hogy bűnözők. Nathaniel egy két évvel idősebb lány karjai között lel menedéket, míg az anyja vissza nem tér, és a gyerekeit magával viszi. Nincsenek válaszok, magyarázatok. 13 évvel később Nathaniel, az anyja halála után igyekszik összerakni a történetet, mi történt vele 15 évesen, kik voltak azok az emberek és mit tettek igazából.

Két szálon is érdemes lenne elindulni, amely mentén haladva megfejthetjük ezt a regényt. Az első a könnyebb, a szerző útja. Michael Ondaatje sikerszerzőnek számít, noha ez mindössze a hetedik regénye élete 70 éve alatt. Viszont, ott van a művei között Az angol beteg című regény, amit ha nem is olvasott az ember, a sok Oscart bezsebelő film miatt jó sokan ismernek. A háború fényeiben nem nehéz felismerni azokat az elemeket, melyeket Almássy gróf történetében is megtalálunk.

Háború, titkok, tiltott szerelem, tragédiák. Nem tökéletes embereket ír, hanem emberekről mesél, esendő lényekről, akiknek a hősiessége gyakran árnyékban marad, míg a hibáik felnagyítva hevernek előttünk. Korrajz, emberekkel, egy történelmi pillanat és hangulat, egy megszokottól más szemszögből.

De nekem sokkal szimpatikusabb a másik verzió. A balladai jellemzők mellett haladva. Ez ugyan regény, de ugyanazzal a trükkel tűnik fel. A balladák elmesélnek egy történetet azzal, hogy a lényeget nem mondják ki, sok-sok részletre csak nagyon halványan utalnak rá. A lényeget a befogadó találja ki hozzá. Mert ott van az, egy el nem mondott történet a sorok között – figyelemmel megtalálhatjuk.

Ondaatje ebben a regényében pontosan ezt alkotja meg: a csendekben, a ki nem mondott dolgokban, a háttér eseményeiben van a lényeg. Amit elmesél nekünk, az mind csak a keret. Az igazi történet mögötte van. És ez a regény zsenialitása – ahogy a csendekből, az el nem mondott történetekből felépíti a regényt. Tulajdonképpen az olvasó maga írja hozzá az elrejtett igazságokat, mert a könyvbe azok úgy vannak benne, hogy nincsenek benne.

Mit olvasunk? Egy kamasz történetét, aki talajt vesztett, és menekülne valamerre. Igazából csak teng-leng, közbe összefekszik egy lánnyal, aki ugyanolyan elveszett, mint ő. Évekkel később néz vissza, és kezdi el keresni a története mögötti másokat. És a regény egy kémregény, csak éppen ebből semmit nem írt meg. Utal, sejtjük a veszélyes küldetéseket, az emberi sorsokat, de nem erről írt a szerző.

Talán ezzel szól a szerelemről, a veszteségekről, a bátorságról. Leginkább a veszteségekről. A szereplői rengeteg mindent elvesztenek, és csak fokozatosan sejthetjük és jöhetünk rá Nathaniel múltba nézésekor, hogy ki mennyi mindent vesztett el a háború alatt.

Szóval, értelmileg felfogom a balladai szerkezet zsenialitását, a szép szöveget, és mégse szerettem ezt a könyvet. Még mindig cselekmény- és karakterközpontúság kedvelő vagyok.

Ondaatje: A háború fényei - Mint kortárs: 80% érzékeny történet és karakterek, az egész balladai homályba merítve.

Szubjektíven: 20% bár az irodalmi teljesítményt értékeltem, a történet és a vége nem tetszett.