Fülszöveg: 

Ukrajna ​leghíresebb regényírója a 2014 óta tartó donbaszi háborús konfliktust egy szelíd lelkületű méhész kalandjain keresztül kelti életre. Egy falu Donyeck közelében, az ukrán hadsereg és az oroszpárti szeparatisták tűzvonalában, a „szürke zónában”.
Három éve tart a háború, a lakók elmenekültek, de Szergej, a méhész maradt – mert ha mindenki elmegy, akkor senki nem fog visszajönni. Szergejen kívül csak „gyermekkori ellensége”, Páska él még a faluban, s a szükség lassan összeforrasztja a két egykori ellenséget.
A harmadik nyáron aztán Szergej elhatározza, hogy kimenti a méheit a háborús zónából, hadd repkedhessenek békességben, gyűjtögetve a nektárt. Utazása során barátokra talál, de a bizalmatlanságot és a rosszakaratot is megtapasztalja. Még a paradicsomi Krímben sem érzi jól magát. Amikor pedig úgy érzi, a méhei is kezdenek megváltozni, hazaindul.

Szerintem: 

Az nem szorul magyarázatra, mi a regény

aktualitása. Orosz – ukrán háborúról szól, a hátország szempontjából. De miért érdemes elolvasni?

És itt jön az, hogy híres szerző híres regénye, és mégsem találom benne, ami meg tudott volna fogni. Ha értem is, miért kellene, hogy érdekeljen, és miért kellene elolvasni, de mégsem működött nálam.

Nekem egy jó regényhez kell egy jó cselekmény. Ez a történet viszont untatott. Adott egy kis falu, a front mellett, ahonnan elmenekültek az emberek. Két öreg maradt csak, az egyik méhészkedik. Az ő mindennapjaikat követjük, és a mozgalmas is rész kimerül annyiban, hogy Szergej is nekiindul, a méheinek jobbat akar annál a vidéknél. Aztán a végére belátja, hogy otthon a helye és visszamegy. Ennyivel megfogható az egész. Nem rágtam le a körmöm izgalmamban, de különösebben nem is tudott érdekelni.
Vannak kis, jellegzetes epizódok. Ahogy egy katonával beszélgetnek. Ahogy beszerzik az ellátmányukat. De egyszerűen a helyzet drámaisága és az, hogy most aktuálisnak érzem, nem volt elég, hogy lekössön.

Nekem kevés volt a feszültség. Pedig adná magát, hogy a front mellett veszélyérzet is van, de itt még azt sem találtam. A két öreg olyan simán éli tovább az életét, beletörődve minden nehézségbe, hogy a környezet nélkül még csak háborús történet se lenne.

Plusz, van egy történet, abban egy hasonlóan kihalt falu mindennapjait követhetjük, csak az Csernobil melletti helység. Nagyon az a történet jutott erről eszembe – ugyanaz a mentalitás van a Csernobil mellett maradt öregekben, ami itt Szergejben és Páskában. Tudnám azt mondani, hogy az emberek szellemiségéből ragadt meg a szerző valamit, és tudom is értékelni, de szeretni nem.
A másikban egy bűnüggyel tette többé a szerző a történetét, itt nincs ilyen plusz elem.

A konfliktus meg a világé a könyvben. A háború a mindennapi életet lehetetlenné tette, mert bármennyire is nyugodt és csendes a két öreg élete, azért a sorok között ott van, hogy ez mennyire nem normális állapot. Ebből le tudnám vezetni, hogy a háború rossz, hogy mit tesz a benne részt sem vevőkkel, és lehetne ragozni a tragikumát.
Ami meg szépirodalom felé veszi. Csak most ez sem tud annyira érdekelni, hogy többnek érezzem tőle a könyvet.

A prózája szikár, a témához képest még kellemesnek is mondanám. Nyugodt, lassú és beleélős.

Talán az lesz a végső gondolatom, hogy más hangulatban egyszer még el kell olvasni. Most nagyon nem állt rá az agyam és nem is tetszett.