Fülszöveg: 

Lily ​Ebert holokauszt-túlélő, aki a TikTokon beszél Auschwitzról, a haláltáborban szerzett élményeiről. Amikor 1945-ben kiszabadult, egy amerikai zsidó katona adott neki egy bankót, amire azt írta:
„Sok szerencsét, és sok boldogságot”.

Lily dédunokája, Dov a közösségi hálón akarta felkutatni a katonát és leszármazottait, és ezzel az immár kilencvenhat esztendős Lily egy csapásra a világsajtó szalagcímei között találta magát. Annak idején megfogadta: ha túléli a tábort, mindenkinek elmondja, mi az igazság Auschwitzról. És most elérkezett az ideje.

Szívbe markoló, ahogy Magyarországról ír, boldog gyermekkoráról, aztán meg arról, hogy 1944-ben, amikor megérkeztek Auschwitzba, az édesanyja és két húga életét vesztette. Eltökélte, hogy a másik két húgára nagyon vigyázni fog. Érzékletesen írja le a tábor embertelen körülményeit, és azokat az apró győzelmeket, amelyek erőt adtak neki.

Lilyt rengeteg veszteség érte, de aztán sikerült új életet kezdenie. Nem volt könnyű, a gyász mindvégig ott maradt a szívében, de hallgatóságot talált, és beszámolóiban felfénylik a remény, hogy ilyen alávaló gonoszság soha többé nem történhet a világban.

Szerintem: 

Nem hangzik jól, de

divatja van a haláltáborok túlélői visszaemlékezéseinek. Több kiadónál is több szerző saját emlékei jelentek meg, vagy igaz történet alapján regények születtek, a fiktív történetekről nem is beszélve. Újabban azt is észrevettem, hogy egyre többen van olyan rész is, hogy miképpen sikerült továbblépni, és szinte életvezetési tippeket adnak.

Lily Ebert és unokája, Dov Forman kötete azért nem pont ilyen. Inkább azzal több, mint a hasonló sok más kötet, hogy megjelenik benne az unoka nézőpontja is. Végigmeséli a nagymama emlékeit és nem csak Auschwitz kapcsán. Elmeséli, hogyan élt a családja, kitérve arra is, hogy mit jelentett nekik a vallás. Benne van a koncentrációs tábor, de utána a történet szerves részét képezi, hogy hova kerültek a túlélő családtagok, mit tudtak kezdeni magukkal, és hogyan alakult később az életük.
Nem tippeket ad a túlélésre, az életét meséli, és inkább azt éreztem hangsúlyosnak benne, hogy az emlékezés a fontos. Életben tartani a történteket, és nem engedni, hogy elfelejtődjön azzal a nemzedékkel, akik túlélték.

Majd ez adja a másik szálat – ahogy Forman elmeséli, mit tett a nagyanyja az emlékek életben tartásáért. Ezzel szinte modern látlelet is lett, hisz szó van előadásokról, közösségi médiáról, és az is kiderül, hogy a COVID miképpen járult hozzá a kötet megszületéséhez.

Van a stílusban is némi különbség – ahogy a nagyanya története elevenedik meg, az kb. olyan, mintha interjúk hosszú sora után leült volna az író, és igyekezve visszaadni a hallottakat, írni kezdett volna. Sokkal mesélősebb.
Míg a saját részei dinamikusabbak, és kevésbé éreztem regényszerűnek.

A cselekményt nem akarom végigvenni, vagy kivesézni. Sok tekintetben olyan, mint az ilyen történetek. Megvannak a rendszeresen megjelenő elemek, mint a raport és a fenyegető katonák jelenléte. Mivel nem is fiktív, hanem emlékek, nem is meglepő, hogy ugyanazt tudja elmesélni a saját szemszögéből, amit a más túlélők is megéltek.
Valóban az a fontos, amivel ez más: az utóélettel és az unoka szemszögével. Ezt is azért is hangsúlyozom ki annyira, mert a tábor csak egy része a cselekménynek, ugyanannyira fontos a tábor előtti, de már háborús időszak és a háború utáni korszak is.

Van benne képmelléklet is, amivel még közelebb húzza a történetet. Igazivá válnak tőle a személyek, és nem szereplővé.

Zsánerében korrekt, pozitív értékeket emel ki, mint a családi összetartás, az élet megbecsülése és az emberség. A kiemelt alakok kedvelhetők, bár itt nem az emberek, a személyek volt a lényeg. Hanem, ami történt velük és ahogy folytatni tudták tovább.

A hasonló kötetek között is korrekt, jól összerakott kiadvány. Ám, ha rá kellene böknöm, hogy miért ezt olvassa valaki, és ne valamelyik másik hasonlót, arra nincs válaszom. Ilyen szempontból zsáner tipikus.

Idézet: 

Megtanultuk, hogy a legfontosabb, amit az ember a gyermekének adhat, a jó iskola. Azt senki nem veheti el. A pénz, az ingóságok… mind odavész. De a neveltetésed a tiéd – örökre.