Fülszöveg: 

Theo Byrne asztrobiológus, aki a Földön kívüli élet jeleit kutatja a világűrben, felesége halála óta egyedül neveli kilencéves fiát. A melegszívű és kedves Robin rajong a természetért, az állatokért, a növényekért, de rendkívül furcsa gyerek. Ki akarják rúgni az iskolából, mert behúzott az egyik osztálytársának. Theo nem szeretné, ha egyre zaklatottabb fiát pszichoaktív szerekkel kezelnék. Tudomást szerez egy kísérleti szakaszban lévő, neurofeedback nevű technikáról, amelynek segítségével Robin megtanulhat jobban uralkodni az érzelmein – az eljárás részben az anyja agyáról rögzített működésmintákra szoktatja a fiút.

Szerintem: 

Jó nekem olyan könyvet olvasni, ami

összetöri a szívem? Valahol persze, ezért olvasunk, élményekért és tartalomért. De azért Powersnek sikerült a végére lehúznia az életkedvem, nem is kicsit.

Ha már ettől szakadok el nehezen, a végétől, azért megjegyzem, nem volt teljesen meglepetés. Volt egy olyan elem a könyvben, ami nagyon világosan előre vetítette, hogy valami ilyesmire kell készülni. Többször előkerül a Virágot Algernonnak regény. Hallgatják, beszélgetnek róla, visszatérő utalás lesz az egér belőle. Egyszerűen lehetett érezni, hogy nem véletlenül vannak hasonlóságok a történetben, így a végében is lesznek. Nem is tudom, hogy melyiknek jutott a tragikusabb vég, ennek vagy annak a regénynek.

Különben sem egy könnyű könyv. Theo egyedül neveli sajátos nevelési igényű fiát, Robint. Erősen küzd azzal, hogy a gyereket gyógyszerezzék, vagy olyan címkét tegyenek rá, mint az aspergeres. De az iskolai gondok rákényszerítik, hogy Robin részt vegyen egy kísérleti viselkedésterápián.
Több szempontból is érdekes, ami kinő ebből. Az orvosi folyamat nyomon követése, az apa folytonos féltése és érzelmi összetettsége a fia felé, de Robin célkitűzései is.

A kisfiú imádott és balesetben elhunyt édesanyja természetvédelmi ügyvéd és lobbista volt, és Robin viszi tovább a fáklyát olyan szenvedéllyel és hévvel, hogy az több, mint inspiráló. Ahogy kimondja, hogy nem elég sajnálkozni, valamit tenni kell és ő talál is ki dolgokat. Tüntet, pénzt gyűjt állatvédelemre, és hasonlók.
Van a regényben bőven figyelmeztetés és ötlet és társadalmi bemutatás. Nagyon nem jó az emberiség Robin szemszögéből, és annyira át tudja ezt éreztetni.

De nagyon jól meg van írva, mennyire összetettek Theo érzelmei. Aki még mindig gyászol, de egyszerűen nem eshet össze, mert neki ott van Robin, és neki kell segítenie. Pedig olyan súlyos, és szívet tépő titkokat őriz, hogy az autóbalesetben elhunyt asszony a második gyermekükkel volt várandós. Aki mindentől védené a fiát, örül a sikereinek, ugyanakkor a megváltozó gyerek féltékenységet és irigységet szül benne. Ahogy szereti, a fia, örül neki – ugyanakkor idegennek is érzi. Rengeteg mindent megtesz érte, egy szerető és jó apa, de ez nem zárja ki, hogy legyenek más gondolatok és érzések a fejében.
Nekem nagyon tetszett, hogy nem idealizálja, és megmutatja, hogy a szülőnek is lehetnek olyan gondolatai, amik durvának tűnnek. Amit talán komolyan sem gondol, de megéli, mert stressz van, rohanó világ és valljuk be, Theo nagyon nincs könnyű helyzetben. Élete szerelmét és a kislányát vesztette el, a fia problémás és a munkahelyén is egyre nagyobb a nyomás rajta, mert kutatóként és egyedülálló apaként nem tud mindenhol igazán jelen lenni. És Theo minden szívfájdalom nélkül választja a fiát, ha egy kósza gondolat erejéig eszébe is jutott, mi lett volna, ha.

Nem is könnyű a regény konfliktusrendszerét meghatározni. Nem a szereplők között van az ellentétek. Inkább Theo és Robin helyzetén át világít arra rá, az emberiségen belül milyen komoly gondok vannak. Az érdektelenség és lustaság, bár a nemtörődöm is kifejezi a gondot. Ahogy még az emberiségen belül is megbélyegző és ellenséges a viszony, ahogy a másokat megbélyegzik és még inkább ellehetetlenítik. A szenzációhajhászás, amit majd a média tesz a családdal. Kortünetek, emberi megbocsáthatatlan vétkek.

Különleges az elbeszélői mód is. Ahogy Theo végigveszi a kísérletet és a fiával kapcsolatos emlékeit. Ahogy tele van a beszélgetésükkel, de mintha Robin már ekkor egy szellemalak lenne csak. Theo szövegei a szokott párbeszédes formában jelennek meg, de Robin válaszai mindig beidézések, neki nem jár a sor eleji – és külön bekezdés. Meg si fordult, már az elején a fejemben, miért lehet így írva. A vége ismeretében azért, mert az apa az emlékeit gyűjti a halott gyerekéről. Kifejezi már maga a szöveg, hogy mi történik a történet végére.
Különben szépen van megírva, nagyon bensőséges, nagyon személyes és gondosan szerkesztett. Igényes szöveg.

Sok tekintetben nagyon tudtam szeretni ezt a kötetet. Tartalmas, van cselekménye és üzenete is. Gondosan van megírva/fordítva. De közel annyira fájt a vége, mint A jövő kezdetének. Mondanám azt, hogy vannak, akik túl jók erre a világra, de az sem vigasztal meg. Egyszerűen csak fájdalmas, ami ebben a történetben is megtörténik.

Idézet: 

Robin második gyerekorvosa mindenáron egy „spektrumon” belül akarta elhelyezni a gyereket. Szerettem volna megmondani neki, hogy mindenki, aki ezen a nyavalyás bolygócskán él, rajta van a spektrumon. Hiszen ez a sokaság maga a spektrum. Meg akartam mondani neki, hogy az egész élet nem más, mint spektrumzavar, amelyben mindannyian valamelyik egyedi frekvencián rezgünk a szivárvány színeinek kontinuumában. Aztán pofán akartam vágni az illetőt. Azt hiszem, erre is létezik szakkifejezés.