Világmentős, mágiás, speciális csapatos.

Évek teltek el, hogy Galharrow meggyőződött róla, Ezabeth lényének egy része életben maradt a fényben. A nő bátyjával egy terven dolgoznak, hogy kiszabják őt a fényből, és újra köztük lehessen. Galharrow ezért képes volt mindent hátrahagyni, a nőt is, aki szerette, és akit szerethetett volna. A Kárhozatba távozott, ahol gyűjtötte magába a kinti világ mocskát, ami lassan átformálta a testét is. Nagy árat fizet érte, hogy erősebb legyen. Mikor az égitestek együttállása közeleg, a világ újra hadrendbe áll. A Mély Királyai készülnek lecsapni az emberiségre, amit a Névtelenek igyekeznek megakadályozni. Galharrow is újra küldetésen jár, miközben a saját célját sem téveszti szem elől. Háborút vív a Peremen, újra szembenéz egy régi ellenséggel, miközben Ezabeth lebeg a szeme előtt.

Ed McDonald regénye nagy sikernek örvend. Trilógia is lett belőle. Maga az univerzum pedig annyira tág, hogy még akár több történet is van benne. Ha nem is ezekkel a szereplőkkel, de a Peremen és a Kárhozatban még bőven van lehetőség.

Egy ponton emlékeztet a Trónok harcára: abban a történetben látszólag az a lényeg, ki szerzi meg a Vastrónt. Pedig egy sokkal fontosabb és nagyobb háború, amiről mindennek szólnia kell: az élők a holtak ellen. Ez az, amiben hasonlít rá ez a sorozat. Itt látszólag Galharrow küzdelmeit követjük, aki hű a társaihoz és a szerelméhez. Aki azért dolgozik, hogy életben tartsa, akik fontosak a számára. De az igazi küzdelem nála nagyobb: a Mély Királyai és a Névtelenek harca a hatalomért. Vagyis, az emberiség sorsa: a Mély Királyai elpusztítanák őket, a Névtelenek védelmezik őket.

Amiben ez a záró kötet erős, a cselekményszálak további bonyolítása, majd az elvarrása. Sok minden történik benne, mozgalmas elejétől a végéig. Börtönbeli szenvedésektől, magas mágián át egy nagy háborúig és árulások során át minden akad benne. Izgalmas, változatos, pörög a történet.

Ami volt már jobb is: maga a szöveg. Bár az első részben bántott, hogy vagy nagyon fennkölt, vagy nagyon mélyen van a nyelvezet, már a második résszel beállt középre, ami most is jellemzi a kötetet. Nem fáj a fülem a nyelvi durvaságoktól, de azok a szép, lírai részek sincsenek, amelyeket jól esett olvasni. Nem tudom, melyik a jobb. Elviselni a nekem nem tetszőt is, cserébe gyönyörű részeket kapni, vagy az átlagos végig.

McDonald most is remek karakterekkel dolgozik. Olyan hőse van, aki külsőre durva és vannak megkérdőjelezhető tettei is, de belül nemes lélek lakik. Saját erkölcsi rendszere van, és sok fájdalma. Vezekelni akar. Korábban a durva, zsoldos énje többször előkerült, már inkább látom benne a jó embert, mint az anti hőst.

A Névteleneket találtam még izgalmasnak – szívesen olvasnék olyan regényt is, amelyben ők a főszereplők. Most olvashattuk egynek a születését, de bőven lenne még kérdésem az életükről és céljaikról. Szarkaláb lett az a figura ebben a kötetben, aki nagyot esett a szememben. Ő azt az elvet képviseli, hogy a cél szentesíti az eszközt. Amiket ezért ő tesz, hiába van a nagyobb jóért, túl nagy árat fizetnek érte – természetesen nem Szarkaláb, mások.

Jó zárás volt ez, izgalmas és kalandos, méltó a sorozathoz.

McDonald: Kárhozat – Mint fantasy: 75% a cselekmény változatos és akciódús, minden szálat jól elvarr.

Szubjektíven: 70% végig vártam egy nagy poént, de az nem volt. Kevesebb a líra is benne.