Fülszöveg:

1882-t írunk. Edinburgh-tól északra, egy elszigetelt tó szélén található a Cairndale Intézet magányos kőépületeivel, ahol egy különös doktor természetfeletti képességekkel rendelkező árváknak nyújt otthont. Hamarosan két új gyerek érkezésére számít Londonból, azonban egy veszedelmes figura vadászni kezd rájuk – egy férfi, akiből korom és sötétség árad.

A tizenhat éves Charlie Ovid kegyetlen és erőszakkal teli gyermekkora során fedezte fel, hogy a teste magától meggyógyul, ha akarja, ha nem, míg Marlowe-ra egy tehervagonban találtak rá, és furcsa, kék színű fénnyel ragyog, ráadásul képes megolvasztani az eleven húst.

Két tapasztalt nyomozó feladata lesz biztonságos helyre vinni a fiúkat, ám hamarosan mindannyian a legszörnyűbb borzalmakkal kénytelenek szembenézni. Élők és holtak világa kerül összeütközésbe egymással, és miközben mélyen eltemetett titkokra derül fény, Charlie, Marlowe és a többi árva megismeri képességük valódi természetét – ráadásul nem csak arra jönnek rá, hogy mi fenyegeti őket, hanem, hogy a legádázabb szörnyetegek olykor a legkáprázatosabb ajándékokkal érkeznek.

Szerintem: 

Különös és sötét világba invitálja az olvasóit Miro. Egyszerre van meg benne egy

letűnt London és régi kor kosztümös háttere, egy rémmese sötétsége és a szuperhősös képregényfilmek ötlettára is. Eléggé be tud szippantani, ha az ember hagy magának időt, hogy felfedezze a történetet.

Mert Miro játszik azzal, hogy mit oszt meg az olvasóval. Keveri az idősíkokat, a fókuszba állított szereplőt és a történeteket, amiket megosztanak egymással. Több elbeszélő is van, aki hazudik és megtéveszti a többieket, vele az olvasót is. Ha azonban rendületlenűl olvasunk, előbb-utóbb kiderül az igazság, és összeállnak a darabkák. Mint egy mozaik, sokszor kapunk egy-egy töredéket. Némelyik rossz, el kell dobni és keresni tovább, de kirakható a kép.

Miro hagy időt is, hogy feldolgozzuk a történetet és beleéljük magunkat a világába. Távolról indít, egy lánnyal, aki nem része annak a másik világbéli történetnek, ami majd kibontakozik. De vele behoz egy szereplőt, egy kisbabát, aki körött majd minden rendeződni fog, és akivel a természetfeletti is belép a történetbe. Mert a gyermek időnként kéken ragyog. Amikor Elizát, aki anyjaként neveli majd, megtámadják, ki is derül micsoda halálos képesség az a kék fény. Indiana Jones láthatott volna olyasmit, ha kinyitja a szemét, amikor a nácik kinyitották a frigyládát.

De aztán következnek más különleges képességű gyerekek, több idősíkon is, meg egy szervezet, aki begyűjti őket. De miért, és mit tesznek velük? Nem sietnek a válaszokkal, viszont alaposan megismerjük a világot, ami tele van előítélettel és emberekkel, akik keresik benne a helyüket. Nem véletlen, hogy a szervezetnek olyan nyomozói vannak, mint Alice Quicke, aki zsebtolvajból lett Pinkerton ügynök, majd a tulajdonosváltást követően elküldték, mondván, egy nő túlzottan törékeny erre a munkára.

Az, hogy a gyerekek vannak a középpontban, tökéletesen működik ezzel az elbeszélői móddal. Ők még tiszta lapok, akik gyakran a saját képességeiket sem értik. Könnyen el lehet hitetni velük történeteket, és beszervezni őket a harcba, amit fel sem fognak még igazán. Mintha csak egy mesét mondanának nekik: egy másvilági lény, a draugr jött át, és fel akarja falni őket. A szervezet megvédi őket, de segíteni kell nekik, mert csak ők lehetnek képesek szembeszállni a lénnyel és megszerezni a másik világból, amivel felül lehet kerekedni rajta. Tisztán jó és rossz felállást árulnak, ha egy-egy felnőtt szemszögéből érezzük is, hogy nem ez a teljes igazság és sajnálják a gyerekeket. S valóban, Miro gyorsan építi le a fekete-fehér világképét.

Mi több, nem csak a szürke árnyalatok jönnek be. Vagyis, nem csak olyan szereplők vannak, akik egy nagyobb cél érdekében bemocskolják a kezüket. Még az is előfordul, hogy egy pozitív szereplőről derül ki, hogy sokkal sötétebb, mint akit főgonosznak adtak el addig. Nagyon nem mindegy, kit mi mozgat és mi a célja. Majd csak az fedi fel, hogy ki a történetben a sötét és a világos alak.

Mértékkel, okosan használja a természetfeletti képességek adta fantasy elemet. Nem azzal van tele a könyv, hogy a gyerekek ezt használják, vagy viktoriánus X-Men csapatot alakítanak. Sokak inkább szenvednek csak az adottságukkal, mint élnek vele. Ráadásul a másik világgal, furcsa és rájuk vadászó szörnyeteggel is bővítve van a kép. Most, ahogy ezt leírtam, rájöttem, mire emlékeztet. Nagyon sok eleme olyan, mint a Stranger Things története, csak ez nem a hidegháborúba, hanem még régebbre van datálva.

Hangulatos, mesélős, kifejezetten beszippantásra alkalmas történet. Megszeretteti a gyerekeket, együttérzést kelt azok iránt, akik mások és ezért kitaszítja őket a társadalom. Ott van Charlie Ovid esete, aki véletlenül okozta egy férfi halálát. Tisztán baleset volt. De a fiú fekete, a halott férfi fehér, így már meg is van a halálos ítélet. Sokat elmond az akkori, de a mai világról és az emberi természetről is, hogy amikor rádöbbennek, hogy Charlie öngyógyító, hiába lincselik meg és akasztják fel, akkortól helyi sport lesz agyonverni a gyereket újra és újra. Nem társadalmi üzenetet ad át elsősorban, de az is benne van.

Annyira nyitva van hagyva, hogy akár folytatás is készülhessen. De így is véget érhetne a regény. Kerek, egész történet, sokféle színnel és szereplővel. Jó értelemben izgalmas regény, ha nagyon kényelmesen elbeszélt is.

Idézet: 

Az igazság az igazság marad, akár tudnak róla, akár nem.