Thomas és Delphine adja a történet gerincét. A lánynak van egy küldetése, különös jelenségek körötte, elég sűrűn Jeanne D ’Arc jutott róla eszembe. Thomas a védelmezője lesz, akit inkább mozgat majd a lány megmentése, akit megszeretett, mint a világé, ami belé rúgott már nem egyszer. Delphine szabja az irányt, merre menjenek és kiben bízzanak. Thomas meg vele tart. Nem is keverednek jelentős kalandokba, inkább sokféle emberrel találkoznak és az útjuk során képet kapunk a végítélet felé haladó országról és emberiségről.

Lehetne kalandregénynek olvasni, de inkább tablónak éreztem. Fura, ha Bosch festményekhez hasonlítanám, ami túl van zsúfolva, és tele van különös, néhol buja, máshol inkább horror elemekkel? Mert kb. olyan volt ezt a könyvet olvasni, mint Bosch képeit nézegetni.

Pedig az alapötlet egyszerűbbnek tűnt. Isten mintha eltűnt volna, az ördögök/démonok mozgolódni kezdenek, hogy eljött-e az ő idejük. Végezhetnek-e az emberekkel, visszafoglalhatják-e a mennyeket? Az ő munkájuk gyümölcse a megfestett, káoszba és vérengzésbe fulladó világ. Nagy ötlet, hogy a pestis mögé is betett egy fantasy magyarázatot: a pokolból a Földre engedett átok. Thomas, Delphine meg a pap pedig próbálnak tenni valamit, ha maguk sem értik mit.

A nagy összecsapás a végére van összpontosítva, és ott már több olyasmi van, amivel nem tudok mit kezdeni. Delphine, mint angyalok hordozója vagy kapuja? Micsoda? Rossz értelemben furcsa lesz nekem a történet, és erősödik a Bosch-képzetem is. Azok a kéjnők, akik valójában holtak, akiket a démonok feltöltöttek és melegen tartottak, majd kéjelgésre késztették velük az embereket? Olyan beteg, szürreális elemek jönnek sorra, hogy már kezdem érteni, miben kellene keresnem a látomásos jelleget. De mondhatnám a körtéket is. De azt sem igazán értem, hogy miképpen ért véget a háború és ki, hogyan lett nyertes.

Azokat a részeket tudtam értékelni, amelyeken ez a színezet nem volt rajta. Amikor Thomas gazember társai megerőszakolnák a kamaszlányt, de Thomas megvédi és öl érte. Thomas múltjának története, ami egy középkori és balsorsú lovagi mese árulással és áldozatokkal. Már az sem volt kényelmes, amikor még csak olyasmik voltak, hogy Thomast lázálmában megkísértik, és míg álmában küzd a férfi, a fizikai síkon az a tét, hogy megerőszakolja-e Delphine-t vagy sem, amit nem is érzékel addig, amíg nem nyeri vissza a tudatát.

Minél inkább belegondolok, annál inkább szürreális ez a történet, és ezeket az elemeket nem szerettem benne. Pedig nem tudom félrelökni, hiába próbálom, hogy csak a trió országjárására és kalandjaira koncentráljak.

Egyes jelenetek nagyon betaláltak és pl. Thomas érzelmi fejlődése, korábban leépülése is korrekt ívet kapott. Igazából még a számomra furcsa részek sincsenek rosszul megírva, csak a tartalmuk miatt kényelmetlen volt őket olvasni.
Buehlman nem rossz mesélő, csak most tőlem eléggé idegen témát választott és nem akarom a jelképeket fejtegetni. Mint a körte – pedig adja magát. Alma, körte – miben másak, mi köti össze őket és így a regényben mit jelent. De csak azért sem.

Az oldalak, a szereplők csoportosítása legalább kellően egyszerű. Amit tesznek, segíti-e a démonokat? Vagy sem. Meghagyja a megváltás esélyét is – Thomas is egy rabló zsoldosból lesz védelmező lovag, és majd az angyaloknál is lesz példa megbocsátásra és felemelkedésre. Vannak veszteségek, vannak balsorsok, de elég nyomorult is az a világ, amit a szerző ábrázol.

Nem volt rossz élmény, de azért jónak se nevezném. Érdekes volt, negatív és pozitív felhang nélkül értve az érdekes-t.