Kalandos, világvégi, harcos, küldetéses.

A IV. világháborút követően a világ nagyja egy sivár és alig élhető pusztasággá változott, a Tarrá. Ezt a vidéket járja egy sötét hajú, sokat szenvedett harcos, akit csak Varjúnak neveznek. Vadász, aki szörnyek levadászására bérelhető fel, de gyakran más értelmes ügyek mellett is felsorakozik. Segíti a postások munkáját, megvéd egy elesett és nincstelen lányt, megkíméli a méltó embereket. Ridegnek és könyörtelennek tűnik, aki Nora nevű kardját szereti egyedül. A múltját nem ismeri senki, pedig akkor tudnák, hogy a külleme nemes szívet és eszméket rejt. Dobog még szív a mellkasában, és van még, akit szerethetne, akiért érdemes lenne még élnie. Ám vár rá egy csata, a Bástya árnyékában, ahol megkísérti a múlt és az értékek, amiket képtelen feladni. Megteszi, amit meg kell tennie, és olyan sebet szenved el, amelyből nem biztos, hogy még képes lesz visszatérni.

Disztópia, benne egy kifejezetten kegyetlen világgal. Ahol az erős túlél, terrorizálja a gyengébbeket, ahol szörnyek járkálnak és ahol a természet is mostoha. Egy olyan világ, ahol egyszerre van jelen a tudományos kor maradványa és visszasüllyedve minden a technikai forradalom előtti szintre. Valóban, azt az embertelen vidéket kapjuk, amit a cím is ígér nekünk.

Annak ellenére, hogy egy jövőbeli, elpusztult tájékon járunk, a western, ami eszembe jutott olvasás közben. Itt is van egy magányos hős, aki vándorlás közben embereken segít, majd továbbáll. Neki is komoly fájdalom nyomja a lelkét, és rejtélyes a múltja.

Van még valami, aminek a hatását érzem benne, és mivel a szerző bevallottan szereti azt a világot, talán nem is véletlen, hogy van távoli hasonlóság. A vajákkal. Bár más világban élnek, Varjú is ugyanúgy felbérelhető vadász, és neki is van mágiája, ha nem is olyan, mint Geralté. Neki is egy bonyolult nő a szerelme. De a cselekményben más hasonlóság nincs.

A szerkezetben annál inkább: az első Vaják kötetekben Geralt több kis kalandja volt olvasható, egy-egy kellően elsötétített tündérmese. Csak később vált egy szálból vezető vonal, és már nem novellafüzérek voltak a kötetek. Az Embertelen vidék fejezetei is olyanok, mint egy-egy külön kalandja Varjúnak. Csak a végére lesz köztük minimális összekötés, addig teljesen külön kalandok, új szereplőkkel és drámai eseményekkel. Nem is olvastam egybe a kötetet, inkább történetenként. Bár Varjú közös figura, és a történet során egyre több mindent tudunk meg a múltjáról, de annyira más egy-egy rész, hogy folyamatosan olvasva nem esett jól váltanom egyik kalandból a másikba.

Fentebb már írtam, de külön is kiemelem, hogy szerettem a regény világépítését. Az elpusztult civilizáció, a mutálódott élőlények, az egész baljós és átkos környezet nagyon kegyetlen, de nagyon hangulatos is lett.

A karakterek is emlékezetesek. Bár Varjút leszámítva senki nem kapott nagyobb teret, annyira sikerült őket megtölteni, hogy amikor később felbukkannak, emlékszem rájuk. Sayako, aki egy saját kódrendszer alapján él az embereivel. James, az életvidám postás, aki Varjúhoz hasonlóan épp elég terhet cipel, de megtalálta a módját, hogy túléljen, és értékes tagja legyen a társadalomnak – törlesztve a múltért is. Még Sarah is, akiben annyi lehetőség lenne, de akit annyira elvakított a bosszú.

Kalandos, izgalmas, és sötét ez a regény, a vége pedig direkt brutális. Varjú ott kapja a legnagyobb sebet, amit nem gyógyíthat be mágia sem. Az embersége, ami olyan ritka ezen a vidéken, ott sebzi meg mások önzése és a vesztesége, amit tulajdonképpen feleslegesen szenvedett el. Jól átmentem depressziósba vele együtt én is.

Talán lesz folytatás, az biztos, hogy visszatérnék meg vele a Tarra.

Nagy: Embertelen vidék - Mint disztópia: 75% epizodikus, kalandos és sötét, emlékezetes főszereplővel, zsáneresen.

Szubjektíven: 70% a vége és a múlt titkai rendesen letörtek, de a világát, stílusát bírom.