Menekülős, hercegnőt megvédő, mesevilágos.

Érdekházasságnak kell létrejönnie, hogy két nagy birodalom szorosabb kapcsolatot tudjon létrehozni. Ám mindkét félnek megvannak a maga tervei: a gazdag és nemes kereskedő egy közös, királyi vérből származó gyermeket a hatalomhoz vezető útra használna fel. A királyi család ezzel tisztában is van, így a hercegnőt férjhez engedik, de kikötésük, hogy majdani gyermekeivel a királyi palotában éljen. Ji-Mir hercegnő testőrök kíséretével utazik a vőlegényéhez, ott azonban hamar szembesülnie kell azzal, hogy milyen álnok emberek és indítékok közé keveredett. Egy kirándulás során sikerül elvesznie, és miközben a nemesi házak kitalálják, hogyan legyen tovább, a lány hű testőre a megmentésére indul. Félreértések, kalandok és egy csipetnyi empátia során egyre közelebb kerülnek az otthonukhoz, de a happy endhez is?

Olvastam a szerzőtől nagyon jó regényeket is, amiket alig bírtam letenni. Sajnos, a Papírtigris nem ezek közé tartozik. Bár teljesen más a cselekménye, és nincs köztük semmi kapcsolat, a regény emlékeztetett a másik nagy csalódásra tőle: A szélhámos és a varázslóra. Ugyanaz a recept és stílusjegyek, ami már ott sem tetszett. Itt még annyira sem.

A cselekmény inkább egy komédiát, mint egy fantasy történetét idézi. Az egész nagyon közel van a paródiához, amiket nem különösebben szívlelek. Van egy csomó szereplő, akik értelmetlenül keringenek ide-oda, miközben a lényeg nagyon egyszerű. Majdnem mindenki ki akarja használni a másikat, és birodalmi szinten is az a kérdés, kinek sikerül a másikat kalitkába zárnia.

Nem mintha ez a tényleges főszereplőket nagyon motiválná. A hercegnő csak boldog akar lenni, kiszabadulni kicsit és talán szerelmesnek lenni, még akkor is, ha a rangja miatt tervezett házasságot kell kötnie, és szívének nem is szabadna lennie. A testőr mindene a kötelessége, olyan komolyan véve még a babonákat is, hogy az már inkább szánalmas, mint vicces.

Van egy jelenet, amiben meglátja a hercegnő arcát. Mit csinál erre a derék Ho Tarasin Mitana? Készen áll kiszúrni a szemeit, hogy merészelt ő ilyet látni? Az se semmi, ami miatt megmarad a látása. A testőrtársának sikerül meggyőznie, hogy nem tehet kárt a császár katonájában, saját magában sem, amíg arra a felettesei nem adtak engedélyt. Micsoda kötelességtudat…

Ahogy már írtam, ez a humor inkább fárasztott, mint szórakoztatott.

Nem voltak szimpatikusak a szereplők. A nagy játékosok nem a pozitív karakterek közé tartoztak, a főszereplők meg olyan kis szerencsétlenek, hogy nem tudtam őket megkedvelni. Mondjuk, ez részben a kultúrájuk hibája is. Hogy bírjak egy 16 éves lányt, aki a nemesi vére miatt simán elvárja, hogy mindenki haljon meg érte? Vagy a testőrrel, aki még boldog is lenne attól, ha így tehetne?

Bár fantasy, és kitalált helyszínek és birodalmak szerepelnek a kötetben, azért nem nehéz mögöttük megtalálni az ihletőt. A keleti birodalom egyértelműen a középkori Kína, míg a nagyváros a kereskedőcsaládokkal nyugaton a fénykorában levő Velence. Nem is értem, ha ez ennyire nyilvánvaló, és az, miért kellett egyáltalán más neveket adni nekik? Meg se jegyeztem a regénybeli neveket, magamban Velencének és Kínának hívtam őket.

Az egyik legnagyobb gondom mégsem a fentiek, hanem a regény nyelvezete. Az a körülményes, ünnepélyes formátum, amiben a keletiek beszélnek, nem is kicsit őrjített meg. Valahol ez is paródia, de roppant fárasztó volt, és rendszeresen megakasztott az olvasásban.

Át volt gondolva, van koncepciója a regénynek, csak éppen minden eleme távol áll attól, amit egy humoros vagy fantasy regényben én keresek.

Goldenlane: Papírtigris - Mint fantasy: 35% ismerős elemeket kombinál, sajátos stílusa van, a cselekménye is pörög.

Szubjektíven: 10% nem szerettem a történetet, a szereplőket, és a humora is csak fárasztott.