Fülszöveg: 
Nagy A'Tuin, a Korongvilágot hátán cipelő csillagteknőc az egyetlen lény kerek e világon, aki pontosan tudja, hová tart. Hamarosan a Korong varázslói is megtudják, és akkor kezdhetnek csak igazán aggódni… A világot katasztrófa fenyegeti, s az egyetlen ember, aki megmenthetné, Széltoló, egy meglehetősen kétes hírű és gyáva varázsló, aki eltűnt. Állítólag legutóbb a Peremről lezuhanni látták egy négyszemű turista társaságában… A legmókásabb és legszokatlanabb fantasy történet az egész galaxisban. (Vagy bármely más galaxisban.)
Zsánerében könnyen lehet, hogy
jó ez a regény. Annyi kötetnél és rajongónál tart, hogy annak kell lennie. Csak éppen nagyon más a humora, mint ami nekem tetszik, így én hadilábon állok vele. Már az első kötetnél ezt éreztem, és most is ez a véleményem.
A cselekményt nem is lehet nagyon összefoglalni, de nem is érdemes. Széltoló és Kétvirág folytatják Korongvilág bejárását és mindenféle kalandokba keverednek. Pikareszk jellegű, akár össze-vissza is lehetne olvasni az egyes kalandokat, nem jön egyik a másikból. Talán csak a vége a kivétel, mert ott van a világ megmentése, de még ebben sem vagyok teljesen biztos. Az viszont tény, hogy ezek után elköszönnek, mert Kétvirág befejezi a turistáskodást és elindul haza.
A kalandjaikban a humor és az akció – elég sok kardos – verekedős jelenet akad benne, de nem mondhatnám, hogy le tudtak volna kötni – keveredik. Szerencsétlenkednek, gyakran a körülmények is nevetségesek, vagy a szereplők kapnak olyan monológokat, ami már a fájdalmas szintet eléri. Amikor a troll arról panaszkodik, hogy az elgondolkodó trollokat gyakran nézik sziklának, és pl. kandallópárkányt faragnak belőlük? Paródia, és ez az a zsáner, amit nem tudok értékelni. Nekem nem vicces, inkább morgolódom rajta. Itt is ezt vettem észre magamon. (Az öreg harcos beleroppan-e fizikailag, ha egy 70 évvel fiatalabb nőt vesz el? Tudom, hogy vicces jelenetnek van szánva, de én csak kiakadtam.)
Pedig ötlet van benne bőven, némelyik még tetszett is. Mint a Poggyász. Közben meg is fordult a fejemben, hogy ő csak egy mágikus bútordarab, de több esze van, mint a csapatnak különben együtt.
Nekem zsúfolt is a történet, de ez a pikareszk jellegéből adódik. Csak mennek, kalandoznak és rohannak az események. Noha a cselekményközpontú regényeket szeretem, ez már sok volt nekem ebben a formában. Talán hiányzott valami nagyobb keret azon túl, hogy Kétvirág turista, Széltoló meg pénzért vele tart az országjáráson.
Meg, a szereplők. Bennük nagyon érzem még a paródia jelleget, és ezért nem is szívleltem őket. Alapból Korongvilág lakóiban van valami korrupt jelleg, de ezzel még megbékéltem volna. De ahogy Széltoló rendszeresen kiakad azon, hogy az egyetlen Ige miatt képtelen más varázslatot megtanulni… Kétvirág meg olyan naiv és pozitív szemléletű, hogy az már a fájdalmas kategória. Fejlődés különben nincs, ugyanolyanok, amikor elköszönünk tőlük.
Azt nem bánom, hogy befejeztem Kétvirág és Széltoló kalandjait, de nem tudom azt írni, hogy nekem tetszett volna. Talán majd a boszorkányos szál a folytatásban…
