Fülszöveg:
A HÚSZ ÉVIG TARTÓ TÉL lassan kezd kikopni az emberek emlékezetéből, amikor újabb gyötrelemmel kell szembenézniük. Pecsét, a gonosz boszorkány elaltatja a Napot, hogy örök éjszaka boruljon a világra. Ezzel együtt az alsóvilág szörnyetegei, a lidércek, strigák, démonok is elszabadulnak, hogy ellepjék az emberlakta tájat. Kücsennek le kell jutnia az alsóvilágba, hogy nehéz küzdelmek árán kiszabadítsa elrabolt szerelmét, Tündérszép Ilonát. Utána pedig még nagyobb feladat vár rá: fel kell ébresztenie a Napot és legyőznie az alvilág urát, Karakondzult, hogy az élet ismét a normális medrében folyjon tovább. Kérdés, hogy a táltos ezúttal is tud-e győzedelmeskedni, hiszen Karakondzul éjszakája nem csupán sötétség, de egy új világrend kezdete is, melyben a jó számára nincsen hely.
Szerintem:
Az első részt nagyon tudtam szeretni, így
dupla örömmel írom, hogy a folytatás is remekül sikerült. Mesés, magyar, könnyen olvasható, szerethető.
A történet különben önálló történet, így előismeret nélkül is lehet érteni. A korábban történtekre van visszautalás, de azzal csak össze van kötve a kettő, a jelen cselekmény nem abból táplálkozik. Én olvastam, szerettem, így emlékeztetőnek működtek az ilyen részek – szinte jobban, mintha egy 'Ez történt korábban' fejezet lenne az elején.
A jelen kalandban Kücsen dupla támadással kell, hogy szembenézzen. Egy ördög elrabolja Ilonát, aki immáron Kücsen felesége és közben egy boszorkány elaltatja a napot, és az emberek világa örök sötétsége süllyed.
Ahogy egy mesében kell, az úton próbákat kell kiállni. Nagyon emlékeztet is a magyar népmesékre, ahol egy-egy állat/bajba jutott segítésére későbbi viszonzást vagy varázstárgyat kap a főszereplő. A nagy összecsapás pedig itt is eljön, ha Szigeti Kovács Viktor jó érzékkel nem is csatát kerekít nekünk. Többet ésszel, mint… De mondhatnám a neveket is, elég csak Tündérszép Ilonára gondolni.
Van veszteség, hoznak áldozatokat – bár a hangulatában is ott érzem a meséket, és a főszereplőket nem éreztem soha igazán veszélyben, nem egy rózsaszín, szirupos mese ez. Szenvednek is, az élet nagyobb teljességét igyekszik megfogni. Ez pl. abban is látszik, amikor a címszereplő Karakondzul az életet akarja megtapasztalni, és amikor Kücsen megmutatja, elsőre el is szörnyed a szenvedésektől és a veszteségektől. Mert Kücsen ott sem csal, mindent megmutat, ami az emberi élet része, és az nem csak boldog.
Több helyszín, több szereplő, sok kaland elfér benne, miközben vékony kötet is. Mégsem lett zsúfolt, vannak szép leírások és gondolatok is benne. A népmesei elemek miatt gondolom, hogy ifjúsági a besorolása, de azért ez a történet többet tud.
A világa bővül az első részhez képest is, és szívesen bele is merültem a világfa rétegeibe, a mesebeli lények világába. Továbbra is szeretem, hogy mennyire magyar gyökerű ez a történet. Talán a szuperhősök korát éljük, Marvel és társai a menők, de nagyon sokat tud adni egy táltosról szóló történet is. Szeretem én is a HP-t és társait, de ezt a világot úgy érzem közel magamhoz, ahogy Narniát, Roxfortot, Vámpírakadémiát, stb. nem tudom.
Szerettem a humorát is, amit a történetbe került tragédiák csak még jobban felerősítenek. Amennyire nehéz ellenfél volt Cilonda, most annyira lesz szerethető és mosolygós attól, ahogy a boszorkánykirálynő szívébe költözött a jóság, és igyekszik küzdeni ellene. Azon nagyon jókat tudtam mosolyogni, amikor magát utálja, mert nem tetszik neki a nem eléggé kemény és gonosz reagálása a különféle helyzetekre.
Ha valamibe bele fogok kötni, az Illujankasz áldozata lesz. Annak nem értem a lényegét. Ha Sára és Agolcs is fiatalok maradnának, kaptak volna tőle egy közös, új életet, akkor ok. De mindketten visszaöregednek, és mennyi is van nekik, 1-3 év? Azért megérte a sárkánynak az életét adnia? Szerintem nem.
De foglaljuk össze: népmesei elemeket humorral, szeretettel és mélységgel megfogó fantasy meseregény, szerethető szereplőkkel és sok kalanddal. Vagyis, ezt a regényt érdemes volt elolvasni.
Idézet:
Ahogy a világot nézem, a jó egyre jobb lesz, a rossz pedig egyre rosszabb
