Fülszöveg:
Háború készül a világ határain túl. A Tilalom fala, ami időtlen idők óta védelmezi Négyföld népeit az ellenük fenekedő démonok hordáitól, gyengülőben van. Az elfek varázserejű fája, az Ellcrys haldoklik – ha elpusztul, többé semmi sem tartja vissza a bosszúszomjas hadakat.
A veszély közeli, de létezik megoldás. Ha egy elf Választott elviszi az Ellcrys magját az életerő forrását jelentő Vértűzhöz, a fa ereje megújulhat. Ám az egyetlen, aki ezt a feladatot végrehajthatja, Eventine Elessedil király lányunokája, Amberle. Neki pedig esze ágában sincs engedelmeskedni a sors hívásának.
Wil Ohmsford gyógyító, nem harcos, de ő a Tündérkövek birtokosa is. Akárcsak korábban a nagyapját, Shea-t, most őt is a rejtélyes druida, Allanon keresi fel, hogy a vállára tegye a világ súlyát. Az Ellcrys és egész Négyföld sorsa Amberle küldetésétől függ – az pedig, hogy a lány sikerrel jár-e, Wilen és a Tündérköveken múlik. Veszedelmes utazás veszi kezdetét, miközben a Tilalom megroppanó fala mögött a rettenetes Dagda Mor és démonhada vérontásra készen várja a szabadulást…
Szerintem:
Ez az a rész, amit leginkább
feldolgozott a tévésorozat, amit láttam is, így eléggé ismertem a cselekményt. Ennek ellenére jó volt olvasni, ez már kevésbé Tolkien utánzása. Ennél a kötetnél már érthetőbb, miért lett sikeres sorozat a Shannara.
A történet két fő szálat követ: az egyikben az utolsó kiválasztott indul küldetésre, hogy az Ellcrys magját felszentelje, és újjászülethessen a világot démonoktól védő fa. A másikban az egyre nagyobb számú démonhordával néz szembe az elf sereg és az a maroknyi segítő, akik csatlakoznak hozzájuk. Mindkettőben több az eredeti ötlet, a kötetre jellemző mágia és a még nem látott lény.
Vagyis, Brooks érdemben bővíti a Négyföld világát. A jelenlegi népeket, megmaradt mágiát, új tájakat mutat be, közben pedig a Négyföld múltjából is egy új szeletet mesél el.
Kalandos és epikus történet lett ez, markáns epizódokból felépítve egy nagyobb kalandot mindkét történetszálon. Tetszett, ahogy Brooks olyan népeket talált ki, mint a romanók, akiket egyértelműen a vándorcigányokról mintázott. Amberle és Wil útjába újabb és újabb különös lény kerül, lesznek segítőik és ellenfelek. Az ő esetükben maga az út kalandos, a mag tűzbe helyezése, majd a fa újjászületése azokhoz képest egyszerűbb. Mondjuk, ha nem ismerem a történetet, az a csavar jobban ült volna, pontosan hogyan is születik újjá az Ellcrys. Így is hatásos volt, Brooks jól elkapta Wil érzéseit a láttán, ami az olvasó tükre is lehetne, ha akkor szembesül azzal, hogy minek is kell történnie.
A háborús szál, a kis sereg szembenállása a hatalmas démoni túlerővel, ami hozza vissza, hogy Brooks nagyon merít Középfölde történeteiből is. Ahogy először a szurdokban háborúznak, majd jön a főváros, Arborlon ostroma. Nem pontos másolat, hiszen Tolkien nem írt nagy csatajeleneteket, Brooks nála jobban cifrázza, de megvannak a nagyon is ismerős pontok. A démonok feje egy hatalmas, denevérszerű lényen röpköd, nem kicsit idézve meg a Gyűrűlidércek vezetőjét. Amikor Allanon kilovagol – csak neki nem fehér lova van, hanem egy griff hátán indul el – és fénymágiával kiüti a démonokat, emlékeztet Gandalf hasonló vágtájára. De megnézhetjük az Elessedil családot is: az egykor nagy király mára öreg és két fia van. A nagy harcos, dalia Arion, a kedvenc fiú. A második, az okosabb és taktikus, jószívű herceg, Ander, akit kevesebbre tartanak, noha ő a jobb lélek. Aki állja a próbákat, helyesen dönt és menti a menthetőt, míg a bátyja elbukik. Igen, Boromir és Faramir kicsit másképp. Nekik azért jobb apa jutott, és ahogy Ander királlyá érik, abban Aragorn is visszaköszön. Csaták sora, hadi cselek és hősi kiállás, nagy mennyiségben. Brooks közben olyan pátosszal írja a hősök történeteit, hogy az már inkább eposzba illene. Tudom, de akkor is hatott. Hiába Amberle és Wil küldetése, aminek meg kell mentenie mindenkit, a nagy pillanatok mégis inkább a háborúban voltak, és ott voltak a számomra leginkább emlékezetes jelenetek.
Brooks hősöket ír, és bár ők az egyszerűbbek, őket szerettem meg jobban. A Szabad Cohors élén álló Stee Jans, aki már többször túlélte a lehetetlent, aki nem hátrál meg az ellenségtől, aki több nagy ’last stand’ jelenetet is kap. (Magyarul fogalmam sincs, minek hívjam. Amikor akkora a túlerő, hogy esély sincs győzni. De megáll egy ponton, kitűzi a zászlót ott, és hősiesen küzd ott, utolsó vérig.) Ander, aki átveszi a stafétát beteg apjától, meggyőzi az elf urakat, hogy álljanak mellé, aki képes stratégiát váltani, felismerni az igaz tanácsadókat és ahogy végigharcolja az ostromot, azzal erőt önt az embereibe. Aki a helyes úton jár akkor is, ha az nem a népszerű döntés. Felismertem én is, nekem ő a kedvenc szereplőm a történetben. Wil és Amberle a főszereplők, ők mentenek meg mindenkit. Allanon, aki mindig ott van a hősök mellett, megállíthatatlan segítő, az utolsó druida. Nagy áldozatokat hoz, vezeti a népeket – ő a másik főszereplő, szintén nagy jellem, és mégis. Ezt a kötetet én Ander Elessedil miatt szerettem meg.
Brooks törekszik arra is, hogy valamilyen fejlődési utat adjon a főszereplőinek. Wil magába kell nézzen, át kell lépnie a határain, hogy a tündérköveket használhassa. Amberle elmenekült, amikor először megérezte, mire hivatott. Most szembe kell néznie a félelmével, elfogadni a sorsát. Allanon a határaival szembesül: ő az utolsó druida, és vele túl sok minden veszne el. Most fogalmazódik meg benne, hogy ki kellene nevelnie egy utódot.
A konfliktus talán egyszerű: jó csap össze a rosszal, a tét meg a világ sorsa. De az epikus fantasy alapvetően erre épül, és lehet egyszerű, attól én még szeretem az ilyen történeteket.
Jól van elmesélve is. Pörgeti az eseményeket, és nem veszik el a leírásokban. Láttatja a lényeket – a helyszíneknél jobban – és filmszerűen pörgeti a történéseket. A lélekrajz is éppen annyi, hogy közelebb hozza a szereplőket, de nem azon van a hangsúly.
Erről még egy eszembe jutott – jól gazdálkodott a szerelmi szállal. A sorok között elbújik, éppen csak azért van, hogy legyen benne ez is. Jó is volt így, nem kellett bele több romantikus érzelem.
Így utólag a sorozat is egész jól megfogta a regényt – vannak különbségek és az inkább popcorn volt. De a lényeg benne volt, a regény pedig kellően szórakoztató, és nem csak A király visszatér nyomdokain.
Idézet:
Ander Elessedilé volt az arborloni csata második napja, a vér és a kín, a halál és a vitézség napja.
Gyúpont lett az elf hercegből, négy faj hadilobogói csattogtak körötte a reggeli szélben. Itt az Elessedilek ezüst sasmadarai, terebélyes tölgye, a Szabad Cohors bíborral vágott szürkéje, ott az Ezüst-folyó hullámaival kettéosztott lombzöld törp zászló és a kershalti trollok kék ikercsúcsot és kalapácsot ábrázoló jelvénye lobogott. Még sohasem fújta őket ugyanazon szél. Négyföld történelmében a fajok még sohasem egyesültek közös ügyért, közös jó közös védelmére. Trollok és törpék, elfek és emberek, az új világ fajai együtt szálltak szembe az Ősgonosszal. Erre az egyetlen, mesébe illő napra Ander Elessedil lett a szikra, amelyből az élet lángja lobbant.
