Fülszöveg: 

Négyföldet ​új fenyegetés, ám egy nagyon is ősi gonosz környékezi. A Sötét Mágia Könyve, az Ildatch ismét öntudatra ébredt, és mint már annyiszor, ezúttal is az Omshfordok új nemzedékének kell harcba szállnia a veszély ellen.

Brin és Jair Oshford különleges hatalommal bír: varázserejű énekük, a Kívánságdal képes megváltoztatni az őket körülvevő világot. Kettejük közül ezúttal a leányra, Brinre hárul a feladat, hogy a Maelmord rettenetes erdején át az Ildatch közelébe kerüljön. Védelmezői közt ott van maga Allanon, a druida, no meg Rone Leah, Menion leszármazottja.

Jair, a fiú hátramarad, ám szörnyű jóslatot hall: ha nem indul időben nővére után, mind Brin, mind Allanon odavész. Az ő társasága sem szégyellni való – egy legyőzhetetlen fegyvermester és egy elf királyfi, valamint egy határmenti óriás, egy törpe és egy gnóm nyomkövető alkotja. Csakhogy útjukat újra meg újra elállják az Ildatch szolgái, a fáradhatatlan Mordrémek, Brinre és Allanonra pedig halál vár, ha Jair túl soká késlekedik…

Szerintem: 

Brooks az eddigiek alapján rálelt egy receptre, aztán írta azt kicsit

másképpen újra. Vagyis, a trilógia 3. része új történetet és viszonylag új szereplőket hoz, de alapjaiban ugyanazt tudja, amit a korábbiak.

Megint jön egy gonosz erő, és Allanon megint az Oshford családtól kér segítséget. Most egy gonosz könyvet kell megsemmisíteni, amire valószínűleg csak Brin, az előző kötet Wiljének lánya lehet képes. És megint elindulnak egy utazásra, lesznek társak és kalandjaik, ahogy a korábbiakban is.
Az sem új elem, hogy Brin öccse, Jair sem maradhat otthon, neki is meglesz az útja és a kalandjai, a saját segítői, és a két küldetés együtt vezet oda, hogy a világ megint megmenekülhet. Ez ugyanaz a technika, ahogy korábban követtük az egymástól elszakadó hősöket, vagy éppen az egyik fél háborúját, míg a másik egy veszélyes küldetést vitt végbe.
Még maga a várt tett is hasonló: el kell jutni egy bizonyos helyre, hogy ott egy gonosz entitás megsemmisülhessen.

Megvan a maga húzása, a sokféle kaland olvastatja. Így annak ellenére, hogy mennyire ismerős már a sablon, azért szórakoztatónak találtam. Nem véletlenül szedi két csoportra a testvéreket: függő végekkel ott lehet hagyni az egyiküket, hogy a másik történetét folytassa, és így növelje a feszültséget. És azzal is lehet játszani, hogy míg az egyik testvér útján nyugodtabb szakasz van, a másikéban halmozódnak az események.

Bár használ visszatérő szereplőket is, nekik sokkal kevesebb a szerepük, inkább végszavaznak csak. Inkább az új generáció megy harcba most, akik sok esetben a korábbi szereplők leszármazottai. Így folytonosság is van, meg kellően új szereplőgárda is. A jellemek különben hasonlóak: ez egy fekete-fehér fantasyvilág, elvetemült és eredendő gonoszokkal, meg hősökkel és sok önfeláldozással.
Igen, a végére sokalltam is az elhullt segítők számát. Pláne, amikor elég ostoba módon köszönünk el tőlük. Bár, azzal vigasztalom magam, hogy Brooks legalább fel meri áldozni a szereplőit, itt nem jut feltétlenül élet és happy end a hősöknek sem.

Alapból túlírtnak érzem a Shannara-köteteket, ez most így volt. 600 oldal felett volt, és nem vagyok benne biztos, hogy szükség is volt ekkora terjedelemre.

A konfliktus is adott: jó a gonosz ellen. Ez fakad a zsánerből is, és mivel fantasy meseként olvastam, különösebben nem is zavart. Szerencsére, a mostani generáció másképpen is áll a mágiához, a feladathoz, mint pár korábbi hős. Jair volt, akit különben jobban bírtam – talpraesett, humort hozott a történetbe, és játékosabb karakter.

Nem ez a kedvenc részem a sorozatban, de a nyitánynál jobbnak tartom. Még akkor is, ha erőltetettnek érzem, ahogy Brooks a végét nyitva hagyja újabb kalandok és nemzedékek számára.

Idézet: 

Még a játék is lehet veszedelmes, ha botorul használják.