Fülszöveg: 
Négyföld békéjét irdatlan erő fenyegeti. Brona, a legendás Boszorkánymester visszatért, és készen áll, hogy leigázza a szabad fajokat. Egyetlen fegyver állíthatja meg: a legendás Shannara Kardja – ám azt kizárólag az egykor élt elf király, Jerle Shannara leszármazottja forgathatja. A vérvonalnak mostanra csupán egyetlen örököse maradt: Shea Omshford, a fiatal félelf, aki békében él Árnyasvölgyben… legalábbis amíg fel nem bukkan Allanon, az utolsó druida, hogy feladatáról tájékoztassa, és meg nem érkeznek Brona Koponyahordozói, akik az életére törnek.
Shea anélkül indul útnak, hogy sejtené, hogyan használhatná a Kardot. Miközben bátyjával, Flickkel és barátjával, Menionnal a fegyver keresésére indul, Brona összegyűjti és elküldi a seregeit. Bármiféle késlekedés nem csupán Shea és társai, de egész Négyföld pusztulásához vezethet…
Szerintem:
Utólagos megbánás? Időrendben
akartam haladni, így előbb olvastam az előzménykötetet. Már nem hiszem, hogy jó ötlet volt. Nagyon érezni, hogy ezt írta előbb Brooks, és a királyos történet utólag lett hozzáírva.
A másik, hogy a hasonló történeteket hajlamos vagyok a nagy kedvencemhez, Tolkien remekművéhez mérni. Itt is fel tudtam fedezni azt a tematikát, hogy a menet közben összeálló csapat egy nagy varázsló – itt druida – vezetésével indul messzi földekre a legendás gonosz ellen, és van varázstárgy is, amin minden megfordul. Csak itt nem elpusztítani kell a kardot, hanem megszerezni és használni, míg az Egy Gyűrűt a Végzet hegyébe kellett dobni. Látok hasonlóságot Shea és Flick párosa, valamint Frodo és Samu között. Ebben is van királyi sarj a csapatban, aki hazatérve király lesz. A Gyűrűlidérceket itt Koponyahordozók jelenítik meg, és Brona szellemalakja is mutat hasonlóságot Szauronnal.
Még a szerkezet is: összeáll a csapat, együtt vágnak neki, aztán az úton több részre szakad a csapat, és mindenkinek fontos feladata lesz abban, hogy a nagy összecsapásra sor kerülhessen. Háborúznak, szövetségeket kötnek, árulót lepleznek le.
Igaz, Brooks bevallottan inspirációt merített a Gyűrűkből. Nekem kicsit olyan érzés volt, mintha az Excalibur-történet (maga a kard, nem Arthur király) lenne keverve Tolkiennel. Szerencsére annyira más is tudott lenni, hogy ne idegesítsen, hogy milyen párhuzamok vannak.
Ugyanis ebben a részben Brooks építi a világ történetét is – fantasy környezet, de a mi világunkból építi ki. Vagyis, a modern kor elpusztította magát, egészen atomháborúnak tűnik, amit Allanon elmesél. Az hozta létre az emberből a különféle fajokat, és többszáz év eltelt, már csak romok és elhagyott tárgyak formájában van jelen a 20. század. Az valami nagyon durva is, ahogy pl. ebben a fantasy történetben az egyik szereplő zseblámpával világít, vagy átvágnak egy rohadó, egykori nagyvároson. A posztapokaliptikus és fantasy világ keverése, amitől valami nagyon egyedi és érdekes történet született, hiába emlékeztet az alapcselekmény más regényre.
Tetszett az a vonal is, ahogy a hit erejéről van szó. Erről különben Neil Gaiman ugrott be – itt az adja az igazi erőt, valamilyen szinten a mágiát is, hogy miben hisznek. Pl. a varázskard. A legenda szerint csak Shannara-sarj forgathatja. Nem így készült, bárki használhatta, de az emberek már ebben hisznek, ez a története, így ez lett igazzá. Ahogy Brona hite tartja az árnyát életben, miközben már rég halott az egykori druida.
A szereplők között akadnak tipikus fantasy alakok, némelyek csak vázlatosak, mások gondosabban meg lettek írva. Működött Allanon kötelességtudata, és hogy miért küzd annyira Brona ellen. Bár itt megjegyzem, hogy a sorozatban találtam egy eltérést az előzményhez képest: Allanon a tanítványa lett a druidának, itt viszont a biológiai fiának vallja magát. Tetszett, ahogy Menion, a helyét nem találó, kalandozó herceg most felnőtté érik és megtalálja a helyét a világban. Kissé Shea az, akivel nem nagyon tudtam mit kezdeni. Ahogy a Gyűrűkben sem Frodo a kedvencem, itt sem a Kardhordozó emelkedett ki. A harcosokat, vitézeket jobban kedvelem – az ő küzdelme inkább lelki, és más erő kell hozzá, mint egy csatát megnyerni.
Érdekes az is, mennyire hosszú ez a regény, és a vége mégis összecsapottnak hat. Pedig össze vannak húzva a szálak, és mindenki egy utolsó nagy csatában vesz részt, és mégis, olyan hirtelen lesz vége.
A túlírtság különben is jellemzi a kötetet. Hosszas leírások, fejtegetések akadnak benne, és nem egyszer visszatérő elemek is lassították. Palance herceg megőrülése az egyik ilyen – ahány szereplővel végigbeszélik, sokaltam.
A zsánerében korrekt, szerethető és kalandos. Olvastam jobbakat, de a posztapokaliptikus keverés miatt emlékezetes tudott lenni ez is.
