Fülszöveg: 

Wulfgar, a pokolból visszatért barbár kocsmai kidobóemberként, kiüresedett lélekkel tengeti életét Luskanban, miután elválik harcostársaitól. Csak két barátja van: az ital, és a Csavargó Morik, aki azonban nem csak cimboraságból tart mindig Wulfgarral, hanem azért is, hogy eleget tegyen a félelmetes sötételfek utasításának.
Wulfgar csodás harci kalapácsának, Égisz-Agyarnak azonban egyszer csak lába kél, s a barbár fegyvere keresésére indul. Így jut el a városba érkező Deudermont kapitány hajójához. Találkozásuk nem épp baráti légkörben zajlik le, s a kapitány ellen hamarosan merényletet kísérelnek meg. Az elsőszámú gyanúsítottat, Wulfgart rögtön el is fogják, s minden jel szerint halálos ítélet vár rá…

Szerintem: 

Ez volt talán az első rész a sorozatban, amelyben

nem volt jelen Drizzt. Bár, ez így nem teljesen igaz. A szokásos, felvezető narráció és a tanulság megfogalmazása az övé, de a cselekményben Wulfgar lép elő főszereplőként.

Más is ennek a kötetnek a hangulata, ez nem egy hősi kaland. Pláne, hogy a fiatal barbár rémképek sokaságától szenved. Azt olvashatjuk, hogyan gyötri magát, igyekszik elnyomni az emlékeket. Ennek eszköze az ital lesz, és nem egy mélypontra elér.
Nem is alakul jól az élete. A történet elején még a fogadóban találjuk, de belekeveredik egy merényletbe, majd Morik oldalán a bandita életet is kipróbálja.
Annyira nem is tudott lekötni, mi lesz vele. Legfeljebb annyiban, hogy valami a javulás felé tudja-e vinni. Plusz Wulfgar sosem az eszéről volt híres, és most is más után halad. Mivel Morik meg nem éppen jó ember, így Wulfgar is sötét utakra megy vele.

Ismétlődő a lelki része is. Egy spirált kapunk, ahogy a rémképek mindig benyelik és összetörik a férfit. Salvatore kellően rémes kínzásokat talált ki, amelyek fel-felbukkannak az emlékezetében. Nem is tudom, melyik a legrémesebb kép. Amikor egy alakváltó felvette a kedvese küllemét, aztán végig kellett néznie, hogy megölik és felfalják, szétszaggatják. Vagy, amikor erőszakból fogant gyermekeit ették meg előtte. Salvatore különben úgy tudja hozni ezeket a rémségeket, hogy nem fordul át a történet horrorba. Belegondolva borzalmas és véres esetek, de nagyon minimálisan, szinte csak említve használja őket, nem borzasztani akar vele.

A történet másik felében pedig egy parasztlány sorsát követhetjük, akin megakad a helyi nemesember szeme. Sok tekintetben olyan, mint egy románc, némi társadalmi éllel feljavítva.
Ezt olvastam szívesebben, ha nem is feltétlenül tetszett, ahogy a történet szálai alakultak. Azt mindenképpen jól kitalálta Salvatore, hogyan fűzi össze Wulfgar és Meralda sorsát. Hozzáteszem, egy ponton már lehetett tudni, hogy mire megy ki a játék, duplán is. Adja magát, hogy miképpen lehet építő mindenkinek a befejezés. Ha Wulfgar a sajátjának mondja a nő szerelemgyerekét, azzal ő kap egy lelket, akire vigyáznia kell, aki a megváltása lehet. Meralda meg nem kell, hogy bevallja, hogy miképpen csalta meg későbbi férjét, és ki a kisbaba igazi apja. Némileg kényelmes megoldás, de passzol.

Olyasmiket nem szerettem benne, hogy pl. Delly hogyan csatlakozik majd a férfihoz és tart vele az útján. Az nem tűnik éppen valósnak, hogy egy részben örömlányként dolgozó pincérlány simán elmegy az exével valaki más gyerekét felnevelni, amikor hónapokig nem is látták egymást, és amíg együtt voltak, Wulfgar csak kihasználta őt.

Kevesebb az akció is benne. Wulfgar kap ugyan egy-egy verekedést, de most nem ezeken volt a hangsúly. Azért a videójáték hangulat a bandita időszak alatt megvolt, de most azért nem éreztem úgy, hogy egyre nagyobb ellenfeleket legyőzve halad a történet a boss felé.

Egy-egy kifejezetten jól sikerült jelenet van benne, és még mindig tudja színesíteni Salvatore a regényei világát. Most a környékbeli igazságszolgáltatás volt, amin egészen elképedtem. Még két fokkal durvább, mint a rómaiak 'kenyeret és cirkuszt' kitaláló népszórakoztatása. De különben az jutott róla eszembe – amikor a keresztényeket az arénában mészárolták változatos módokon a tömeg szórakoztatása. A gladiátorokat azért nem mondom, mert itt nem lehetséges a bűnösnek harcolnia az életéért.

A stílusa a szokott. Pörgeti a cselekmény, filmszerűek a jelenetek és nem ragozza túl az érzelmeket. Itt talán abban rosszabb a helyzet, hogy Wulfgar meg van rekedve érzelmileg, a történet végéig ugyanazt ismételgeti. Az meg fura, hogy az utolsó fordulattal varázsütésre összekapja magát.

Kedvenc nem lesz, de elvoltam vele. Középkori hangulatú fantasyként tökéletesen megállta a helyét, és nagyon jól értelmezhető lenne szóló kötetként is.