Fülszöveg: 

Figyelmeztetjük ​az olvasót, hogy ebben a történetben sorozatosan becsapják. Már a könyv címének se higgyen! A Hóvirág másodkormányosa annyit ért a kormányos-mesterséghez, mint tyúk az ábécéhez, de azért ragaszkodott hozzá, hogy ő jelentse mindazt, ami ebben a könyvben történik. Ezért szakállt növesztett és beállt a Hóvirág nevű, karcsú balatoni motoroshajóra és mi tagadás, sikerült is megtévesztenie a Búvár Kund, a Csongor és a Tünde csapatok éles-szemű, kalandra éhes tagjait is. Mentségére legyen mondva, nem rossz szándékból tette. Csak azért vállalkozott kormányoskodásra és borostanövesztésre, hogy az említett csapatok minden tekintetben kitűnő tagjainak észrevétlenül megmutathassa, mennyi szép és érdekes kincset rejteget a magyar tenger: a Balaton.

Szerintem: 

Déjá vu kapott el.

Bear Grylls kezdeti ifjúsági regényeiben volt olyan érzésem, hogy nem a cselekmény a lényeg, hanem az ismeretanyag, ami köré írt. Itt is ezt éreztem.

Sok mindent igyekszik átadni a Balatonról, mind történelméről, róla szóló mítoszokból vagy éppen a földtörténetről. Játékosabban, mint egy ismeretközlő tenné, de azért regényként nem volt olyan élmény, mintha valóban a gyerekek kincskeresése lenne a fő téma.

Hiszen a cselekmény egy játékos versenyt követ: a Balaton körül valahol el van rejtve egy kincs, amit a Búvár Kund és Csongor és Tünde névre hallgató, iskolásokból álló csapatok igyekeznek megszerezni. Nyomokat követnek, sok mindent tanulnak, de az, amit egy ilyen regényben szeretnék, nincs benne. Nincs igazi versenyhelyzet, de a feladatok sem kalandosak. Nem szívesen írom ki, mert értékes a regény alapötlete, de én bizony untam ezt a történetet.

Még csak a gyerekek sem lettek emlékezetesek. Egy-egy név eszembe jut belőle, de jellemek hozzá már nem. Barátok, összetartanak, van közös élmény és ennyi. A humora sem az enyém, és bár érzékelem, hogy kedélyes ez a könyv, nem szórakoztatott.

A végső tanulság, a kincs is azt támasztja alá, hogy ez nem egy kalandregény. Szinte klisébe illően a megszerzett tudás és az élmények, amit megnyernek. Ami üzenetnek jó, ilyesmit vártam, és mégis megkeseredett tőle a szám íze. Ettől még inkább úgy éreztem, hogy nekem, mint olvasónak sem a kaland és a szórakoztatás a lényeg, hanem hogy többet tudok a kecskekörmökről, vagy a Balaton keletkezéséről.

Pedig nincs bajom azzal, ha ismeretközlés játékosan, regénybe van megírva. Itt egyszerűen csak kevés volt a keret, a játék, a regény, annyira elnyomta az átadnivaló.
Plusz, mai fejjel már egy ilyen szituációba nehezen élem bele magam. Ismeretközlő és kincsvadász játszmából az olyasmi gördül könnyen, mint A játék neve: Budapest. Annyira kézre állna, hogy a neten keressenek információt, vagy legyen náluk telefon – más kor, más gyerekek. Ezzel sincs baj, de most nem voltam ráhangolva.

Pedig még csak a stílusa sem rossz. Mondhatni, szépen és igényesen van megírva. És kicsit ez is a bajom vele. Gyerekekről szól, gyerekeknek. Valami könnyedebb, játékosabb szöveg jobban esett volna hozzá.

Ez nem az én regényem, röviden.

Idézet: 

A telhetetlenségnél nincs csúnyább szokás.