Fülszöveg: 

Elragadóan szövevényes történet barátságról, tündérmesékről és családi titkokról.
1919-et írunk. Mami beteg. Apa külföldön dolgozik. Jane dadus túl elfoglalt, hogy odafigyeljen Henriettára, és az árnyakra amiket lát – vagy látni vél – az új otthonukban, Reményházban. Henry felfedezi, hogy a ház tele van különös titkokkal. Egy éjjel kimerészkedik a fülemüleerdő sötétjébe. Amit ott talál, az az egész életét megváltoztatja.

Szerintem: 

Gyerektörténet a gyászról? Hasonló történet rég

szomorított el ennyire. Úgyhogy, hiába tartom jó regénynek, ez most nagyon nem esett jól nekem.

A cselekmény kevés, és annál fájdalmasabb. Családi tragédia történt, így fiuk halála után a szülők és a két megmaradt lányuk kiköltöznek vidékre. Azonban semmi nem javul: az anya egész nap az ágyat nyomja, az apa hamarosan külföldre megy dolgozni. Ha a doktoron múlik, akkor a kisbaba hamarosan nevelőszülőknél lesz, az anya szanatóriumban, a kiskamasz lány meg bentlakásos iskolában. A család szétesik. De mit tud ez ellen Henri tenni? (Henrietta, de a család Henrinek becézi.)

A lány különben álmodozó, szeret olvasni, és nem adja fel. Szerez egy új barátot, és küzdeni kezd a felnőttek ellen. Kis dolgok ezek, de a gesztusokat sokkal többet számítanak. Pedig Henri is szenved, ő is elvesztette a fivérét. Ő is nagyon egyedül van. Az új barát, Pille története is hasonlóan tragikus. Ott is van egy elveszített fiú, akinek a hiánya még mindig nagyon fáj.

Annyira elkapta Strange ezeket a veszteségeket, annyira át lehet élni a szöveggel, hogy ezért nem is esett jól nekem. Mert hiába annak a története, hogy tovább kell lépni, örülni annak, ami volt, és ami maradt, nem éreztem begyógyulni a sebeket. Bár mélyen egyet tudok érteni azzal, hogy az anyának igenis gondolnia kellett volna arra, hogy 3 gyereke volt, nem csak 1, azért nem látom azt a pontot, ahol kilábalt a depresszióból. Olyan sokáig és mélyen voltunk a szereplőkkel a mély fájdalomban, hogy nem is nagyon hiszem el, hogy a végére sikerült felúszni belőle.

Sok a mesés elem benne, és egy-egy motívumot vezet is végig a regényen. Ilyen a fülemüle, amely egy elmondott meseként kezdődik, aztán a saját életükben is ezt a fülemülét kell meglelniük. Képletesen, persze, nem egy konkrét madárra van szükségük. Mások kevésbé tetszettek – mint a nevek. A történetben kiemelten fontosak a becenevek. Már ott fennakadt a szemem, hogy a végére mindkét kislánynak fiús beceneve lesz: Henri és Bobbie. (Bele lehetne menni, hogy a fiú elvesztése töri össze a szülőket, a lányoknak fiús beceneve van – vagyis a lányok nem érnek annyit, mint a fiúk?) De, ha azt is mellé írom, hogy a baba tulajdonképpen másfél éves koráig Malackának volt szólítva – jaj. Ha valahol mélyen értem is, ezt miképpen lehet aranyosnak gondolni, nekem taszító. Ráadásul a Malacka a fülemben inkább cseng gúnynévnek, mint kedves becenévnek.

Nagyon finom a szövegezés. Nem csak hangulatos, de kellemes is, annak ellenére, hogy mennyire szomorú a témája. Valahogy megleli benne a szép pillanatokat, és bátorítóan van elmesélve. Talán én túlzottan is sajnáltam a családok veszteségeit, az elveszített fiúkat, de Strange igyekszik oldani is a történeten. Robert visszatérő alakja is ilyen, aki segíteni akar és kedves. Aki már nincs, de mégis velük van továbbra is. Vigasztaló akkor is, ha csak Henri élénk képzeletének termékének fogjuk is fel.

Tele van pozitív szereplőkkel, jobb sorsra érdemes emberekkel. Talán csak a doktor tűnik negatívnak, bár ő sem rosszat akar, csak ami szerinte jó, az igazából nem segítene. A történet konfliktusa pedig egyszerűen a tragédia: hogyan lehet túllépni a veszteségen, és élni tovább?

Szépen megírt, pozitív, van tartalma – és annyira nem szerettem olvasni…

Idézet:

Egy rövidebb élet is élet, Henrietta Abbott – mondta. – Sokat gondolkoztam ezen. Egy rövidebb élet röviden, de fényesen ég… Egy fényes csillag.