Kamaszos, első szerelmes, nyaraló.

Philippe és Vinca családjai jó barátok, a nyarat együtt is szokták tölteni a tengerparton. A fiú most múlt 16, a lány 15. A gyerekkori barátság lassan valami másba fordul át, de a fiatalok még nem nagyon tudják, hogy kezeljék a megváltozott érzelmeik. Hol már rohannának a felnőtt létbe, máskor még őriznék a gyermeki ártatlanságot és boldogságot. Ezt az útkeresést zavarja meg a szintén itt nyaraló, harmincas Camille megjelenése. Flörtöl a fiúval, meghívja magához és szép lassan elcsábítja. Pontosan tudja, hogy tanár nénit játszik a fiú mellett, aki érzelmeket nem nála keres, csak a testiséget próbálgatja vele. Vinca is észreveszi, mi történik és valami elpattan a két fiatal között. Eljön az a pont, ahol már nem lehet visszatérni a gyermeki barátság biztonságos vizeire.

Colette – amióta láttam a róla készült életrajzi filmet, gondolkodtam rajta, hogy valamit el kellene tőle olvasni. Amikor arra is rájöttem, hogy az egyik kedvenc régi filmem az ő története – Gigi – alapján készült, még inkább erősödött ez az ötletem. Azért nem a Gigivel kezdtem, hogy hangolódjam kicsit. Már nem vagyok benne biztos, hogy ez jó ötlet volt.

Ha van olyan téma, ami ki szokott borítani, az a gyerekekkel való visszaélés. Rendben, ebben a kötetben azért nem olyan pedofília és visszaélés van, mint az Érinthetetlenben, de azért nálam ez is kiütötte a biztosítékot. Nekem egyszerűen nem fér a fejembe, hogy egy harmincas, vonzó nő, aki a kortársai között is nyugodtan hódíthatna, miért egy 16 éves kamaszt ront meg? Mert itt arról van szó. Nem egymásba szeretnek, nem érzelmek játszanak, csak éppen Camille egy félig gyerekkel akar üzekedni. Nekem meg a gyomrom felfordul.

Pedig Colette szépen elrejti a tényeket, nincs semmi kiírva, a viszonyra is csak utalások vannak a sorok között, de azért ki lehet olvasni. Még azzal is bevonja, hogy Camille tanár nénivé minősül, de a magam eszével az ilyen tanár nénit küldeném a börtönbe liliomtiprásért, és abszolút nem tud érdekelni, hogy más korban ezzel elnézőbbek voltak.

De tegyük ezt félre kicsit, mert képes lennék még erről oldalakig írni. Ez a regény viszont nem csak ennyiről szól, szerencsére. A Camilla kaland része annak, ahogy Philippe keresi a felnőtté válás ösvényét. Ő az a pont, ami kibillenti. Vinca mellett még inkább a gyerekkori képet tartaná meg, de Camille után már nem lehet. Aki messzebb vitte, aki férfiként kezelte – ezzel is csábította el.

Vinca és Philippe között végig megvan a libikóka, ahogy barátok is, többek is. Olyan kamaszosan aranyos, ahogy próbálgatják, mik ők egymásnak, mit szabad és mit nem. Mind a kettőben viharzanak az érzelmek, és még maguk sem tudják igazán, mit várnak az élettől vagy egymástól. A kis játékaik még megvannak, de a cselekményt sem az adja, ahogy mondjuk rákot fognak az öbölben, hanem ahogy méregetik egymást, és forognak a kerekek, dúlnak az érzelmi viharok.

Lélekrajzban erősebb Colette, és megragadja ezt a már nem gyerek, de még nem is felnőtt időszakot, amikor az útkeresés a fő probléma.

A regény vége nekem nem igazán tetszett, kissé befejezetlennek is érzem. Kb. úgy vagyok vele, hogy nem éreztem ki belőle, hogy átvészelték volna az érzelmi vihart. Mintha valami még ezek után jönne – van minimális utalás a jövőre, de nem sok mindent mond el.

A stílusa egy letűnt koré, nehezebb olvasni, de van atmoszférája, amit szerettem.

A Camille történet nekem nagyon nem kellett volna bele, különben nem lenne rossz.

Colette: Zsendülő vetés - Mint ifjúsági: 70% némely témája nem éppen ifjúsági, de hangulatos és érzelmes is egyben.

Szubjektíven: 55% Camille nagyon kiakasztott, de a gyerekek szálában van valami báj is.