Fülszöveg: 

1942-ben, ​egy békés, angol falucskában elegáns nő lépett ki a házából, hogy szokása szerint kerékpározni induljon. A szomszédjai által Mrs. Burtonként ismert odaadó feleség és háromgyermekes anya a brit vidéki háziasszonyok mintaképének tűnt.

Ahelyett azonban, hogy az élelmiszerjegy-tömbjével az üzletek felé kerekezett volna, sietve nekivágott az oxfordshire-i tájnak, hogy tudományos hírszerzési adatokat vegyen át az ország egyik legragyogóbb atomtudósától. E titkokat később a kerti vécéjében elrejtett rádión továbbította a szovjet hírszerzésnek.

Mrs. Burton – lánykori nevén Ursula Kuczynski, fedőnevén pedig „Szonja” – ugyanis korántsem egyszerű brit háziasszony volt. Német zsidó családból származott, hithű kommunista lett, a szovjet Vörös Hadseregben ezredesi rangot viselt, és kiválóan képzett kém volt. Svájcban Hitler elleni merénylet tervezésében vett részt, Mandzsúriában a japánok ellen kémkedett, és segített a Szovjetuniónak az atombomba megépítésében – a huszadik század néhány legveszélyesebb kémakciója köthető Szonja nevéhez. A történetét mégsem mesélték el soha – egészen mostanáig.

Szerintem: 

Talán velem van a baj, de ebből a regényből nekem hiányzott a

pláne. Annyira ki van emelve Ursula, vagyis Szonja ügynök, hogy én minimum egy női James Bondot vártam. Ehhez képest mit kaptam?

Lassú beszervezés, üzenetek továbbítása és utazgatás. És igen, tisztában vagyok azzal, hogy inkább ez a kémek élete, mint az akciókalandok, de akkor is. Annyira szerettem volna valami nagy sztorit, valami igazán érdekeset, de itt egyszerűen nem találtam ilyet.
Ha belegondolok, igazából az Oppenheimer miatt találok valami pluszt ebben a kötetben. Ursula volt az, aki ténylegesen átjuttatta a szovjetekben az ellopott kutatási anyagokat, amelyek alapján a saját atombombájuk elkészülhetett. Megjelennek a filmből is ismerős szereplők, és egy másik oldalról közelít a hidegháború és annak kitörése felé.

De maga Szonja nekem nem volt érdekes.
Pedig Macintyre alapos életrajzot nyújt át. A családi kezdetektől, a nézetei kialakulásán át haladunk a kémtevékenysége és a családi élete történetéig. Alaposan bemutatja a házasságait, az otthoni életét, és hogy mikor merre járt. Rekonstruálja az életpályát. Csak éppen, mivel maga a kémkedés a fentiek szerinti unalmas rádiózás, az izgalmakat a magánéletből kellett, hogy bepótolja. Csak éppen nem tudott lekötni, hogyan lett viszonya egy szovjet kémmel, akivel csalta a férjét. Vagy, miképpen vált el az éppen Ázsiában kínzásokat kiálló férjétől, hogy hozzámehessen egy fiatalabb, angol férfihoz. Sok olyan részlet van benne, amiért nekem ellenszenvesek a nő döntései. Kétszínűek. Pl. állítja, hogy a 2. házassága pusztán érdekházasság, hogy ha menekülni kell, a fiatalember után kapjon ő és a 2 gyereke angol útlevelet. Ehhez képest olyan nászutas heteket csapnak maguknak, hogy a kémkedést is hanyagolják.

Talán ez az egyik oka, hogy nem szerettem ezt a kötetet. Ursula nagyon hamar ellenszenves lett nekem, és rühelltem, ahogy eladja magát jó embernek, miközben sorra hozza az önző döntéseket. Miért szerették többen annyira ezt a nőt? Nekem nem derült ki.

Macintyre érdekes stílusban meséli el, ki volt ő és miket tett. Nem regény, de nem is dokumentumirodalom. Valahol a kettő között van. Nincs tele forrásokkal és beidézésekkel, de nem is egy szabadon elbeszélt, kitalált elemekkel is dolgozó regény.
Ismeretközlő, nem túl száraz, mesélős történet, ami tényszerűbb és szárazabb, mint lenne egy életrajzi regény.

A fő elemének Ursula életét találtam benne, és erre építi rá a korszak és a különböző nézeteket bemutatását. Nekem izgalmasabbak is voltak azok a szereplők, akik nem vak hittel kötelezték el magukat egy-egy eszme mellett. Ahogy Ursula első férjének változtak a nézetei. De a kedvenc részeim között van az is, ahogy ugyanez a férfi olyan szerencsétlenül kémkedett, hogy az egy kémkomédiában is megállná a helyét.

Vagyis, Szonja/Ursula története nem nagyon tudott lekötni, de korrekten meg van írva és Macintyre stílusa, egyéb kötetei felé felkeltette a figyelmem.