Minden napra egy könyv

Taylor: Visszhangok szimfóniája

St. Mary – krónikák 2.

2019. október 23. - BBerni86

Időutazós, kapcsolati problémás, összeesküvést leleplezős.

A St. Mary most sem békésen működik. Mindig van egy váratlan gikszer, ami felforgatja Max és az intézet életét. Legyen ez egy utolsó út, ahol Hasfelmetsző Jack meglesése lenne a cél, de helyette a két időutazó a gyilkos 10_23visszhangok_szimfoniaja.jpgcélkeresztjébe kerül, és egy időn átívelő botrány veszi kezdetét, mely újraértelmezi, miért maradtak abba a gyilkosságok Angliában. Ám egy másik csoport is mesterkedik, hogy megváltoztassa az idő folyamát, a St. Mary létére törjenek, amit a csapat természetesen nem hagyhat. Miközben szeretnének megmenteni pár dodót, megnézik Ninive függőkertjeit, eligazgatják a jövőbeli intézetet és még Thomas Beckett meggyilkolását is szemrevételezik. Max közben a saját démonaival is küzd: átengedheti a szívét a szerelemnek, vagy ideje lenne szakítania a műszakiak fejével?

Jodi Taylor már több kötetes szerző magyarul is. Ugyan az önálló regényeit személy szerint jobban kedvelem, a St. Mary – krónikák is folyamatosan jelenik meg. Az elsőért nem rajongtam, de most rászántam magam a második kötetre. (Azt még magam sem tudom, a következőbe bele fogok-e vágni. Ha szeretném, könnyen fog menni, már az is megjelent magyarul és olvasható.)

A cselekmény az elejétől a végéig pörög, ezt szerettem benne. Azt is, hogy változatos eseményeket és korszakokat kapunk. A kedvencem egyértelműen Hasfelmetsző Jack szála volt – kedvet is kaptam A pokolból újrázásához – még akkor is, ha nem egészen értem, itt akkor mi is volt Jack. (Igen, direkt írom, hogy „mi”, nem pedig „ki”.) De az ókorba is visszamennek, máskor a jövőbe és még középkori utat is kapunk. Mindig valami bonyodalom is akad, így izgalmat csempész bármelyik korszakba a szerző. Most sikerült érdekes korszakokat választania a szerzőnek a cselekménybe, izgalmas bonyodalmakkal fűszerezve.

Amit viszont nem szerettem: Max magánéleti dolgai. Eleve ebből van kevesebb a cselekményben, de leírhatatlanul fárasztott, amikor arról kellett olvasnom, hogy a Leon iránti érzelmein és kapcsolatán gyötrődik. Úgy éreztem, hogy Max magának csinálja a konfliktust. Amin egyszerűen tovább kellett volna lépni, abból olyan katasztrófát kerekít, mintha Leon minimum a fél intézettel csalta volna a szeme előtt. (Semmi ilyesmit nem csinált, ez a bolhából elefánt tipikus esete.)

Max eleve nem szimpatikus nekem, ami fokozza a bajaim. Szakmailag tökéletes, minden korszakban feltalálja magát. De mint magánember… minden magabiztosság, ami a szakmai életét jellemzi, a személyes életében nincs meg. Bizonytalan, és ahogy fentebb is írtam, magának okozza a problémákat. Utána meg mindent elfojt, és még csak megbeszélni sem lehet vele a dolgokat. Hiszen struccot játszik, aki homokba dugja a fejét.

Még eszembe jutott valami, amit a szerző talán humornak szánt, de komolyan az agyamra ment vele. Szeretem a teát, de itt folyton teáznak, vagy arról beszélnek, hogy innának egy teát. Annyira el volt túlozva az angolok és a tea kapcsolata, hogy egy ponton már azon kattogott az agyam, hogy nem is vér, teavíz folyik a szereplők ereiben.

Belejöttem az idegesítő részek kigyűjtésébe. Pedig ötletes, szórakoztató regény, amit inkább kedveltem, mint sem. Csak ami bosszantott, az nagyon idegesített.

 

Taylor: Visszhangok szimfóniája – Mint sci-fi: 70% angol humorral, pörgő cselekménnyel, csajosan megírt időbeli kalandok.

Szubjektíven: 75% a múltbeli részeket kifejezetten szerettem, ha Max nem is szimpatikus.

A bejegyzés trackback címe:

https://regenyvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr6815254878

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.