Világ sorsát megfordító, baráti összetartós, ármányos.

Nona és Zole vállalkoztak arra, hogy a Hajószívet elrejtik a jégen, míg a többiek visszatérnek a kolostorba. 3 évvel később már csak Nona van a nővérek között. Az utolsó vizsgáira készül: a penge és a szürke vizsga van még vissza, mindkettő nehéz és veszélyes is. A lánynak azonban nem csak az iskolai feladatokon jár az agya. Alkalmi szeretője, Regol meglepően ragaszkodó, míg a lány csak szórakozást lát a férfiban. De ami gyötrőbb – az idejük vészesen fogy: a folyosó, ahol még nem uralkodik a jég, egyre jobban zárul. Adoma seregei már megindultak, és a császár testvére, Sherzal is további ármányokat sző. Nona és barátnői saját tervvel állnak elő az események befolyásolására, miközben sorra rájönnek, hogy Üveg apátnő utolsó kérései hogyan hatnak ki az egész játszmára. Üveg még a halálon túl is olyan játékot indít el, ami mindenki életére döntő hatást gyakorol.

Ez már a harmadik trilógia, amit befejezek a szerzőtől. Amin elgondolkodtam: mennyire van igényem a happy end befejezésre? Az utóbbi kettő, ez is, pozitív véggel zárult. A Tövisek sokkal keserédesebb befejezést kapott. Az biztos, hogy jobban éreztem magam ennek a letétele után, mint a Tövisek császára után. De most az is felmerült bennem, jobb regénynek nem a Szent nővért tartom. Az ad neki egy plusz súlyt, ha a szerző tesz valami megrázót, fájdalmasat a történet végén. Elég személyiségzavaros állapot: a boldogabb véget – bár a nem mesésesen boldogot – olvasom szívesebben, de többre értékelem, ha érzelmileg volt csapás is.

Talán ez az élmény, ami most meghatározta nekem ezt a könyvet. Lawrence fogja az eddig megkezdett cselekményszálakat, a bemutatott karaktereket és mindenkit elvezet egy biztos révbe – vagy a halálba, mert ilyen is akad.

Nem éreztem úgy olvasás közben, hogy izgulnom kellene. Nem éreztem annyira súlyosnak a téteket, hiába volt az a végső kérdés, hogy sikerül-e megmenteni a világukat a teljes fagyhaláltól. Nyomon követhető volt, hogy szinte táblázatban vezetve a konfliktusokat és a karakter vívódásait Lawrence szépen mindent kipipál, roppant megnyugtatóan. Ez el is vette az újdonság és meglepetés varázsát – korrekt, de attól még iparos munkának éreztem. Arról nem is beszélve, hogy olyan konfliktusok, melyek eddig a regény rendszerének fontos részét képezték (Nona – Tacsis család) olyan kurta-furcsa zárást kaptak…

A Szürke nővért feldobta, hogy a végére láttunk át egy hatalmas összeesküvést, Üveg olyan játszmát játszott, amit csak utólag lehetett megérteni, még a résztvevőknek is. Ez újdonság volt, hiszen Nona első kalandja volt a harcos, kalandos. A második lett az ármányos. A zárás ezt a kettőt igyekszik ötvözni, de szinte már önismétlésnek hat. Most nem lep meg, hogy Üveg milyen előrelátó stratéga: pláne, hogy az itteni játszma sokkal kisebb, mint az előző volt. Az érzés is megvolt, hogy ilyet, csak jobbat, már olvastam is a szerzőtől, ugyanebben a sorozatában.

A világa részleteiben most is lenyűgöző. Az iskolai részeket, a vizsgákat különösen élveztem, de a fentiek miatt nem volt olyan súlya, hogy a regényen belül fontosnak érezzem őket. De maga a vizsga, a diákok, a rend élete most is nagyon átgondolt és érdekes. A kis részleteket is szerettem, amelyek magyarázzák, milyen népek élnek ezen a bolygón, mi a történetük. A cselekmény rovására nem szeretem a világépítést, de most többet is elviseltem volna belőle.

A hősök már nem fejlődnek, lényegében mindenki maradt olyan, amilyennek megismertük. Amin felhúztam kissé a szemöldököm, az a regény nagyon mellékszála. Nona már fiatal nő, és akadt egy szeretője is. A végén azonban egy nő a szerelme. Most akkor mi is van? Biszex? Ezzel kell játszani egy sci-fi/fantasy regény cselekményében? Nem díjaztam.

Többet vártam, ezért szigorú vagyok ezzel a kötettel. Korrekt, csak csalódtam.

Lawrence: Szent nővér – Mint fantasy: 65% a szálak zárása, különösebb csavar és akció nélkül. Korrekt, stílushű.

Szubjektíven: 55% annyira szerettem volna egy csavart, drámát, valamit. De nincs benne.