Anya – lánya kapcsolatos, gyilkos indulatokkal küzdő, gyerekes.

Hanna első látásra a tökéletes kislány: aranyos, jól nevelt, csinos. Imádja az édesapját, és mindenre kész, hogy apuci szeresse őt. Neki Hanna a tökéletes kislánya. Egyetlen kérése lenne, amit nem tud megadni neki: Hanna nem beszél, bármennyire is várja az apja az első szavait. Hanna annyira szereti a férfit, hogy az anyjára ferde szemmel néz. Mert csak magának akarja az apja szeretetét. Már tervezi, hogy érje el, hogy az apja ábránduljon ki a nőből. Ha mégsem sikerülne, akkor messzebb is kész elmenni. Ha az anyja boszorkány, úgy kell vele elbánni, mint a többi boszorkánnyal: tűzre kell vetni! Suzette szereti a lányát, de már egyre fáradtabb. Érzi, hogy Hanna gyűlöli őt. Érzi, hogy a lánya csak látszatra angyali, igazából ördögi. De hogy bizonyítsa ezt a férjének, aki Hanna minden rosszaságát képes elnézni? Meddig mehet még el a kislány?

Abban van valami különösen félelmetes, amikor egy gyerek, pláne, ha még kicsi is, elemien gonosz. A belénk kódolt előítélet miatt: a gyerekeket ártatlannak és aranyosnak látjuk. A természetnek valahogy rá kell vennie az embereket, hogy éveket áldozzanak arra, hogy az utódjukat felneveljék. Minden kisállat is ezért édes…

Hanna egy olyan gyerek, akire nem illenek a klisék. Se nem ártatlan, se nem aranyos. Még a tojáshéj is a fenekén, de már a megtévesztés és a manipuláció mestere. Keveredik benne a gyerekek mesei világa és az emberek kegyetlensége. Szociopata kezdemény? Valami olyasmi. Ez izgalmas is lehetne, ám van egy de.

De amiket csinál, ahogy tervez, az nagyon nem egy 6-7 éves gyerek szintje. Az alapszituáció nagyon tetszett, izgalmas és feszült a regény, de elhinni, hogy ez egy ekkora gyerek, nem lehet. Nagyon sok olyan gondolata, terve, logikája van, ami még egy kamasznak is magas lenne. Mert ok, intelligens, de ennyire? Közben meg vannak olyan dolgai is, amelyek gyerekesek. Már az is, ahogy a szüleit apucinak és anyucinak hívja. Elmondani nem tudom, ez mennyire irritált olvasás közben. Értem, ez kedves akar lenni a lánytól, de számomra irritáló volt. A szüleimet se hívtam így soha, ez már túlzottan becézett, szinte ironikus forma. Apuci, anyuci – inkább ugrik be róla egy cukros bácsi vagy néni, mint igazi szülő.

Suzette az izgalmasabb karakter, mert benne az anyai ösztön küzd azzal, hogy irritálja is a lánya. Veszélyben is van – az azért nagyon durva, amikor Hanna beállít hozzá egy kalapáccsal, amivel le akarja csapni. De voltak még ilyen húzásai. Mit lehet ilyenkor tenni? Az, hogy ellentmondásosak az érzései és a viselkedése, emberivé teszi. Csak az éles váltások nem tetszettek: az egyik percben rátör, hogy szereti a lányát, majd képes kimondani azt, ami valahol tragédia: szereti a lányát, csak nem eléggé.

Az apa karaktere sokkal kevesebbet van jelen, és elég vázlatosra is sikerült a felesége és a lánya mellett. A szerepét eljátssza.

A regény a vad húzásaival guilty pleasure szint. Az nem zavar, hogy hihetetlen – szerintem a nyálregények nagy többsége is az, ott mégsem kérik számon a hitelességet. Itt miért kellene?

Az viszont zavart, hogy igazából nincs itt szimpatikus karakter. Suzette és a párja olyan emberek, akiknek nem kellett volna gyereket vállalni. Együtt jó páros, szeretik is egymást, de a végére nekik is nyilvánvaló lesz, hogy Hanna nem illik az életükbe. Így pláne nem, hogy problémás gyerek. Bár bennem felmerült, egy tündéri gyerekkel se lenne jobb nekik.

Hanna – hogy lehetne egy szociopata karakternek drukkolni? Nekem nem jött össze – talán, ha nem ennyire koravén. Az jobban zavart, mint a gonosz indulatai.

Számomra tökéletes guilty pleasure thriller volt, fordulatokkal és feszültséggel, izgalmas cselekménnyel. De tény, hogy erős benne a mese faktor is. Elhinni nem lehet.

Stage: Tejfogak - Mint thriller: 58% Hanna alakja egyszerre ijesztő és hihetetlen, de a történet izgalmas.

Szubjektíven: 75% jól szórakoztam, de irritált, ahogy anyuci és apuci szavak ismétlődnek.