Új tanulókkal ismerkedő, véres, bosszút álló.

Az osztály visszatér egy újabb tanévre. A dagi és csaja, Viktor és a sleppje osztozkodnak a vezetésen, míg Saya gyászolja azokat, akiket el kellett veszejtenie – de csak titkon, a mester leckéjének a része ez is. Ezért is kap az elsősök között új védencet, és Saya tudja már, hogy bármikor késznek kell lennie végeznie vele akkor is, ha megkedveli. Nagyon nem akar megint érzelmileg közel kerülni másokhoz, de nehezen állja meg. Bár a veszély közel: Saya vérszomjas bátyja az apja kardját és a húgát is vissza akarja kapni. Nem csak nyíltan, de egy árulóval is a lány közelébe férkőzik. Közben a véres élményekből kijut Mariának is, akivel megfizettetik a kiontott vért. Nem akarják megölni, viszont szenvedésből határtalan a rá kirótt adag. Nem sejthetik, hogy van, aki nem felejtette el a lányt és eljön érte.

Azt hiszem, nekem most jobban tetszik ez a történet, hogy nem kell keresnem benne, hogy mivel több egy sima mészárlásnál, hanem sok mindent meg is fogalmaznak a szereplők. Szó se róla, most is egy véres akció menet, de megkapom azokat a mondatokat, amin törhetem a fejem és merenghetek.

Bár van benne újrakezdés is, azért jobb, ha az előzmények ismeretében ugrunk neki. Sok a visszautalás, és abból alakult ki a mostani status quo. Bár tény, az új diákok és a köztük levő ármánykodás, a színre lépő báty és az ő tervei érthetőek előtudás nélkül is. Kicsiben újraindul az orgyilkos osztály története, de csak részben.

Még mindig kegyetlen és sötét a képregény világa. Egy csomó olyan gyereket zártak össze, akik joggal keseredhettek meg és keresnek véres megoldást az életükre. Van itt háborús menekülttől kezdve bűnszövetkezetbe nevelt srác is bőven. A közös pont az erőszak, és hogy mindenki erős akar lenni. Hogy közben szociopatának is kell lenni? Ez a lecke, amit meg kell tanulniuk. Van, akinek amúgy is könnyen jön az árulás.
Most is felmerült bennem, mennyire lehet e kölykökkel szimpatizálni. Saya majdnem kezdettől nem szimpatikus nekem, így annyira nem lelkesít, hogy most ő a fő alak. Marcus esetében egyszerűbb volt, ő nem volt szociopata, ha meg is tanulta a sötét dolgokat is. Talán Saya új védence áll közel ahhoz, hogy jobbnak lehessen nevezni a többieknél, de ő sem nyert meg magának. Az a humor, ami korábban volt a narrációban, velük nincs meg.
Van ugyan egy-egy szereplőnek egy-egy aranyköpése, a másodévesek ármányaiba is vegyül humor (mire nem jó az igazságszérum), de ez egy sötétebb történet. Színeiben, történetében, de a humorában is.

Itt kanyar vissza az eredeti gondolathoz. Most nem csak a világból érzékeljük, hogy milyen bajok vannak a modern világban. Ki is mondják őket. A rasszizmus, a fegyverviselés, ahogy az emberek irtják egymást – témává emelik, megbeszélik és itt hangzanak el olyan mondatok, amelyek megragadtak a fejemben. A fehér ember ketrece a kedvencem, azt nagyon találónak éreztem. 2-3 mondattal összefoglalják azt, az Amerika képpel együtt azt, amit máshol egy könyvbe nem bírnak belenyomni.

A grafikáját is teljesen megszokta a szemem – csak 5 kötet kellett hozzá. Már nem érzem rondának, de szépnek se mondanám. Egyedi, sötét, illik az ábrázolt világhoz. A karakterek meg kevés vonással is jellegzetesek, egy pillantásra látni, ki kicsoda.

Már csak arra kell rájönnöm, mit jelent az utolsó rész, amiben visszatér valaki, akire nem számítottam. Talán majd a következő részben megtudjuk, hogy lehet ott és akkor. Várom is!

Remender: Körhinta – Mint képregény: 75% a szokott sötét világ képileg, humorban és cselekményben is. Kemény.

Szubjektíven: 70% sajnos Saya a hős, akit nagyon nem szívlelek. A sztori jó lett, üzenettel.