Történelmi, művészetes, olasz.

Salai, Leonardo da Vinci hírhedt inasa és modellje időtől időre visszatér a mester mellé. A csinos fiatalember talán a művészethez annyira nem ért, de angyali külleme ideális modellé teszi és a nőket is könnyen leveszi a lábáról. Látogatásaikor Melzi, egy másik tanítvány és jó barát mesél neki. Ő mondja el a történetet, hogyan készült Firenze építészeti csodája, a dóm kupolája. Mennyit gáncsolták a mestert, és mégis, hogyan született ez a csoda. Közös jótevőjük, Leonardo élete, de a viszálya Michelangelóval sem maradhat ki, ahogy a Medici család felemelkedése sem, vagy éppen a Firenzében hódító politikai vagy művészeti áramlatok. Közben a kis csoport költözik is, hiszen Leonardo Ferenc francia király udvari festője lesz, és mindössze három képe van, amit ide magával visz.

Az ókorban volt egy olyan iskola, talán a platóni, amikor a tanárok és a diákjaik együtt sétáltak, és beszélgetések közepette haladtak a tanulással. Nem előadtak, megvitattak dolgokat. (Bár a kötet ezzel nem foglalkozik, Raffaello egyik híres stanzája is ezt ábrázolja, de a pápai megrendelésekből itt csak a Szent Pál kupoláját és a Sixtus-kápolnát találjuk meg.) Kicsit olyan érzésem volt, hogy Flautner is ezzel kísérletezik a könyvében. Nem regényt írt, de nem is klasszikus ismeretterjesztő regényt.

Így beszélgetések közben kapjuk meg a történelmi és művészettörténeti ismereteket. Rendezett, átlátható, és keretbe foglalja az ismeretanyagot. Talán nem száraznak hat elmesélve, mint lenne egy puszta ismeretterjesztő. Így az élőbeszéd dinamikáját kölcsönözi a szövegnek, és a hallgató/tanuló szerepébe húzza bele az olvasót.
Csak éppen nem is igazán regény, és így nem igazán érzem létjogosultságát ennek a fura elbeszélői módnak. Melzi mindentudó elbeszélővé lép elő, amit nem tudok hitelesnek elfogadni. Olyan tudásanyagot tulajdonít így neki a szerző, ami nem lehetett a birtokában. Ahogy azt is nehéz elhinni, hogy Salai annyira keveset tudott volna Leonardóról, hogy olyan bő és részletes mesét igényelt volna róla Melzitől. Hiába tudom, hogy Salai helyére magunkat kell képzelni, és nekünk szól a történet.

Az bizonyos, hogy a stílus cseppet sem száraz. Az előadás jelleg miatt igazán élvezni nem tudtam, de a téma lekötött és az sokat segített a haladásban. Mesélős, az élőszóbeli előadások hagyományait igyekszik továbbvinni.

A fejezetek rövidek, lényegre törők. Flautner odafigyelt arra, hogy sok tényt, de a legendákat és jó sztorikat is elmesélje a korról és annak hírességeiről. Ez olvastatja, informatívvá, de nem szárazzá teszi. Abba azért bele lehet kicsit kötni, hogy mennyire mély a merítés, amiből a szerző dolgozik. Aki kicsit jobban ismeri a korszakot az alapoknál, én pl. nagyon szeretem a reneszánsz művészetet és sok mindent összeolvastam már róla, nem sok újdonságot tud mondani. Mondjuk, a terjedelem és forma miatt nem is lexikon, inkább kedvcsináló.
A végére betett képmellékletet szerettem, közelebb hozza az alkotásokat, amelyeket meg lehet ismerni a regényből. Mivel Firenze amúgy is közel áll hozzám, sok mindent láttam már a kötetből élőben is, valamennyi újat is tudott mondani. Akkor is, ha az itt elmondottak /leírtak csak az alapok a reneszánszból és a művészetből.

Leginkább egy kellemes kedvcsinálónak találtam. Egy merítésnek, hogy röviden mi volt a reneszánsz, milyen csodák és kik által, hogyan születtek. Alkalmas arra, hogy alapokat szerezzünk, amire aztán a további tudásanyag ráhúzható.

Flautner: Árnyak Firenzében - Mint ismeretterjesztő: 65% érdekes formátumú, élőszóhoz közelítő ismerettár, alapozó.

Szubjektíven: 50% a képmellékletet és az anekdotákat tudtam szeretni, a forma azért ellök.